Legyen az tősgyökeres lakos, turista, átutazó, vagy botanikus, márciusban és április elején megkapó színes látványban lehet része a karszt délies, sziklás oldalain, hegylábain. Virágba borul az egyik legkorábban nyíló bokrunk, a húsos som (vagy csak egyszerűen – som). Aranysárga virágainak tömege már kilométerekről elüt a kopár, ébredő karsztfelszíntől. A som kimondottan mészkedvelő, de terem vulkanikus alapkőzeten is. Sűrű gyökérzetével a kopár, tápanyagszegény sziklarepedésekben is otthonra talál.
Fája kontinensünk legkeményebb, legrugalmasabb, legszívósabb fafajtája, vagyis egyedi megtartású. A fajsúlya meghaladja a vízét, ezért a vízbe mártva nem úszik, nem lebeg, hanem elmerül. Évgyűrűit csak nagyító alatt láthatjuk, olyan vékonyak, sűrűek, ami a környezeti tényezőkre vezethető vissza.
Sokoldalú tulajdonságának köszönhetően ezelőtt gazdaságilag fontos, versenytárs nélküli szerszámfa volt. Szilicei nagyapám is gyakran járt botozni, a karszton ez mesterségszámba ment (botozók). A som csokrosan növő egyedeiből kiszálalta a számára megfelelő hosszúságú, vastagságú, hajlású darabokat, a bokor (fa) többi részét megkímélve!
Botanikailag növénytársulástanilag fontos faj, mert a molyhos-tölgyes-somos karsztbokorerdők pionír, karakter faja.
A som termése viszonylag apró (1,5-3 cm hosszú és 1-1,5 cm vastag) hosszúkás, csonthéjas bogyótermés. Eleinte skarlátpiros színű, fanyar ízű, majd szeptember-november táján bordópirossá színeződik, és íze semmilyen más gyümölcséhez nem hasonlítható. Ez az utánozhatatlan íz akkor domborodik ki legjobban, ha a somot megcsípik az első fagyok, és ilyenkor lepereg a nap által felperzselt, áthevült talajra.
Szedése, gyűjtése főleg a meredek, sziklás lejtőn embert próbáló teljesítmény és külön technikát igényel. Hazaérve sokszor félmaroknyi bogarat, pókot, hernyót, poloskát, levéltetűt, kullancsot vakartam ki a hajamból, szakállamból, ruhámból, és szedtem le testemről, de hát ez mind velejárója a termés begyűjtésének. Számomra ezek a „terepmunkák” élményszámba mentek (közben botanizáltam, bogarásztam, madarásztam, fotóztam), míg a nagy ritkán hozzám szegődő, nem sokat sejtő cimboráim életük végéig emlegetni fogják a velem töltött somozást.
A som terméséből finom lekvár és kompót készíthető, hírnevét talán mégis a belőle főzött sompálinkának (somvórium) köszönheti. A környéken, annak ellenére, hogy itt van Európa legnagyobb somosa, apró termése, szaporátlan, körülményes, időigényes szedése miatt ezelőtt nem nagyon szedték. Alkalmasint egy-két vödörnyit felhasználtak az egyéb gyümölcspálinkák – úgymond – feljavítására.
A múlt század 80-as éveitől kezdve rendszeresen szedtem egy főzésnyire valót, akkor ez még újdonság volt. Amikor megtudták a főzdében, hogy tiszta somot hoztam, az utánam következők majd hajba kaptak, hogy ki fog utánam következni, tudniillik a som aromája olyan erős és összetéveszthetetlen, hogy a rákövetkező főző, függetlenül cefréje minőségétől és fajtájától, érezni fogja a som páratlan aromáját.
A helyzet ezek után gyökeresen megváltozott. Rudolf Schuster kelet-szlovákiai pártvezér, majd államfő, aki megjárta az Amazonas mocsarait, elruccant Kamcsatkára, könyvet írt, majd beállt komédiásnak, megtudta, hogy a somból is lehet pálinkát főzni, ráadásul nem is akármilyent. A változások után „hadrendbe” álltak az időközben megtollasodott, sikeres magánvállalkozók seregei is, akiknek szintén megtetszett a számukra eddig ismeretlen, mennyei ital.
Ezzel a karszt területén kezdetét vette a clondike-i aranylázhoz hasonló téboly a minél több somtermés megkaparintása végett. Mivel közülük sokan azt sem tudták, hogy mi fán terem, hogy néz ki, hogyan és hol kell szedni, miként kezelik szedés után, megjelentek a cigánytáborokban 50-100 literes műanyag hordókkal, és ösztökélték őket, hogy jó fizetség fejében szedjenek minél több somot. El is indult a cigánytanyák apraja-nagyja, feketéllett tőlük a hegyoldal, természetesen mindezt óriási zsivaj, kiabálás, ordítás kíséretében. Ami állat csak tehette, világgá menekült, az apró rovarok odavesztek a szedésmániától gátlástalanná vált tömegtől. Amikor aztán nekiláttak a somfáknak, hát földi ember még olyat nem látott, megkezdődött a somfa „boszorkányűzése”. Nyúzták, tépték, püfölték, rázták, törték és ha már ez sem segített, akkor egyszerűen kivágták. Ez folyt órákon át, míg meg nem szedték a számukra megfelelő mennyiséget, és odébbálltak. Utánuk csak a letiport gyep maradt, rengeteg ritka, védett növény- és állatfajjal, a megcsonkított, kivágott somfákkal, az otthagyott tömérdek szeméttel. Néhány esetben a nemzeti park alkalmazottai rendőri segédlettel razziáztak ugyan az érintett helyeken, de ennek eredményessége inkább csak statisztikai jellegű volt.
A somfa és gyümölcsének „kisajátítási módja” iskolapéldája annak, hogy a primitív Homo sapiens ismét (mint már olyan sokszor) túlszárnyalta magát. És hogy ehhez mit „szól” a karszt élővilága, esetünkben a védtelen somfa?… Az örök időkre a karszt titka marad.
Gordon László , Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”51770,51587,51083,51082,48029″}
