A Szlovák Tudományos Akadémián fölmérést készítettek: megkérdezték az embereket, szerintük melyik állam jelenti Szlovákia számára a legnagyobb veszélyt. A válasz természetesen sok mindentől függ: kortól, vallástól, pillanatnyi politikai helyzettől, egyebektől, nem utolsó sorban a műveltségtől, illetve a rendelkezésre álló információk minőségétől, hitelességétől, meg attól, mit is tartunk tulajdonképpen veszélynek.
Nem meglepően Oroszországot tartották a legveszélyesebb államnak (a megkérdezettek 24 százaléka), a második helyen viszont meglepően Ukrajna végzett (22 százalék). Ezt azzal magyarázták, hogy ott háború folyik, bár sokkal inkább ez az oroszok rovására írható, hiszen alig elképzelhető, hogy Ukrajna közvetlen veszélyt jelentene Szlovákia számára, van nekik kelet felé elég bajuk.
Hasonló fölmérés szerint 1996-ban a legveszélyesebb államnak Magyarországot tartották (40 százalék) – ez mára 5 százalékra csökkent. Ezt a mai átlagon felüli jó kapcsolatoknak tudják be, bár azért ne feledjük, hogy akkoriban Szlovákiában a nemzetiek sokkal hangosabban voltak jelen, s ez nem lényegtelenül befolyásolta a közember szemléletét. Bár azért érdekes volna tudni, azon 5 % motivációját, okát, mert Magyarországról sem elképzelhető, hogy bármi veszélyt jelentene Szlovákia számára: a mai Magyarország nem azonos a középkori királysággal, amikor uralkodói hódító háborút voltak képesek vezetni. Igaz, ma már nem így történik ez, manapság egyszerűen elfoglalják a kiszemelt területet, és demokratikusnak állítják azt be. Ezt tették annak idején Tibettel, ezt nemrég Krímmel is – bár ez is némileg elavult módszer, no de a cél szentesíti az eszközt. A modern háborút ma már sokkal inkább információkkal vezetik, pontosabban dezinformálással: ennek is tanúi lehetünk.
Magyarország 40 százalékos veszélyének 5 százalékra való „lefokozása” azonban pozitív jelenség. Van Magyarországon olyan szemlélet is, hogy nem túl eredményes Orbán barátkozása Ficoval, mert hogy mit is kapott ezért Orbán cserébe? Az ugyanis eléggé kézenfekvő, hogy a szlovákiai politikai pártok mind magyarellenesek, bár különböző mértékben, ha másért nem, hát azért, mert az politikailag jól kamatoztatható. Ám ez az 5 százalékra csökkenő veszélyérzet másra utal: ez egy nagyon is pozitív fejlemény, amivel bizony élni kéne. Mert ha a közvélemény nem lát a magyarokban ellenséget, akkor az úgynevezett magyar kártyával már nem lehet olyan jól trükközni. Persze ha a következő választás után Fico újból politikai házasságot kell kössön a nemzetiekkel, akkor megint másképp lesz ez, de ez a lecsökkent veszélyérzet kimondottan látványos. Ezt tényleg sürgősen (és okosan!) kamatoztatni kéne. Persze nem úgy, hogy lemondunk önmagunkról, nyelvünkről, (kis)iskoláinkról meg egyebekről, ami kisebbségként megillet. Meg kéne már egyszer hitelesen magyarázni a szlovákoknak azt is, hogy az ezeréves közös történelem nem elnyomás volt, hanem közös együttlét, amelynek sok pozitív – kölcsönösen pozitív! – eredménye volt és van, és bizony gyümölcsözőbb, mint a sokat ragozott szlavofilizmus.
De hogy azért ne legyen ez olyan egyszerű: a szlovák identitás része az, hogy a szlovákok majdnem fele úgy véli: az lenne a legjobb, ha a kisebbségek beolvadnának a többségbe. Gyanúsan félreértelmezett kérdés ez a menekültek témájával kapcsolatban: a magyarok Szlovákiában nem albán vagy afgán menekültek, ők őslakosok. Összefügg ez a legutóbb gyakran ragozott multikulturalizmus úgynevezett csődjével. Holott nem a többféle kultúra összeférhetetlensége a lényeg, hanem a kölcsönösség hiánya: bármi képes egymás mellett létezni, amennyiben kölcsönösen tiszteletben tartják egymást. Ha úgy vagyok jó hazafi, hogy nemzetállamban gondolkodom, akkor nem is vagyok képes a multikulturalizmust gyakorolni.
A cseheknek jó szereplése az említett fölmérésben sokkal inkább egy még frissen ható nosztalgiának tudható be, ám Csehszlovákia megalakulása távolról sem volt olyan kedélyes, ahogy azt a szlovákok (és csehek is) látni szeretnék. A sok pozitívum ellenére a csehek gyarmatosítóként viselkedtek, s amint arra az önállósuló klérofasiszta Szlovákiában lehetőség nyílt, a szlovákok be is nyújtották ezért a számlát: a csehek menjenek gyalog (vissza) Prágába (Češi peši do Prahy). A mai önálló Szlovákiában is az államiság egyik jellemzője a csehektől való elhatárolódás.
Míg a lengyelektől sosem volt ok bármiért is tartani, az oroszoktól annál inkább. Az orosz fóbia, hogy körül vannak zárva, s ezért állandóan bővíteni kell az országot (új határterületekkel megtoldani), eléggé látványos eredményeket hozott. Ezt nem csupán a balti államok és a lengyelek tudják jól (na meg a szibériai népek), hanem a II. világháború utáni fejlemények következtében a románok (Moldávia elcsatolása) és Csehszlovákia is – lásd a Beneš által Sztálinnak fölkínált Kárpátalját. Horthy bevonulását Kassára máig nagy aduként használják, Kárpátalját azonban senki sem siratja: bár Ukrajnához csatolták, elsősorban szovjet (és közvetve orosz) szerzemény volt az. Nem beszélve a szocialista országokból kialakított gyepűről, amely egy forró konfliktus esetén első föltartó zóna, illetve fölvonulási terep lett volna. Hiába csomagolták azt szocialista internacionalizmusba vagy szlavo- (értsd: ruszo-) filizmusba, abból semmi jó nem származhatott, sem Szlovákia, sem Magyarország, sem a többi határos ország számára.
Túl kicsinyek vagyunk mi itt Közép-Európában, itt összefogás nélkül nincs továbblépés. Itt barátkozni kell, barátságosan meglenni egymással, mert anélkül nincs megértés sem, anélkül pedig nincs békés fejlődés. Szokták mondani, hogy „lent”, a vállalkozók szintjén nincs gond, mert ott egyértelmű, mi a haszon: nem a másik átverése, hiszen azzal saját hitelemet rontom, hanem a kölcsönösség. Kár, hogy az állampolgárság ügyében mindkét fél annyira bebetonozta álláspontját, hogy nincs hova kihátrálni, pedig lényeges kérdés volna ez: nem elég, ha egyetértenek a vállalkozók, a politikában is így kéne lennie. Az ezeréves együttélés, tatár, török és egyéb vész után ne tudnánk megoldani a felnagyított, de lényegében bizony kicsinyes problémákat? Tudom, hogy néha fogcsikorgatóan, néha nagyot nyelve leszünk kénytelenek egyetérteni, na de ez nem presztízs, hanem a kölcsönösség kérdése. És újból: ne az átverés legyen kölcsönös, hanem a tisztesség és a tisztelet. Csak így cserélhető le az ellenségkép megértő baráti képre.
Aich Péter, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”52180″}
