Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc elbukása és – többek között – Petőfi eltűnése után Arany Jánosnak, ennek a tragikus okokból „túlérzékeny lángelmének” súlyos belső és külső megpróbáltatásokon kellett átmennie. A forradalom leverését követően az igazán veszélyes számonkérés csak évekkel később indult meg, amikor a császári hatalom „civil apparátusa” óriásira duzzadt, s mint a szimatot fogó vadászebek, mindent aprólékosan firtatni kezdtek, ami a forradalommal kapcsolatba hozható volt – akárcsak Magyarországon 1956 után és Csehszlovákiában 1968 után – a lomha, mindent felőrlő acélmamutok, a testvéri tankok „felszabadítását” követően. Mások mellett – akik nem menekültek emigrációba – Aranynak is rettegnie kellett, többek között az 1849-ben napvilágot látott Szabadság zengő hárfája című verseskötete miatt.
Hiszen ekkor nemcsak a már megjelent, hanem a rejtegetett versekért is büntetés és zaklatás járt, ha azok a vizslató hatóság kezébe kerültek. Aranynak erről – többek között Tompa Mihálytól – voltak értesülései, s jól tudta, hogy a zord hatalom az ő híres „Kapcsos könyvénél erősebb zárakat sem szokott tiszteletben tartani”. A sírig hű barát, Tompa Mihály – akitől nyakán a megye zsandárjaival elvárták, hogy a börtönből való szabadulásáért Bécsnek adjon hálát, s akinek megnyilvánulásait szintén becses akták őrizték a Monarchia fővárosában –számtalan levélben megírta Aranynak, hogy a szülőföldjén a torz német isten – miután Arad, Pétervárad, Pozsony és Komárom, Lipótvár, Kufstein, Olmütz és Józsefváros elnyelte a forradalmárokat – spiclikkel tömte tele még a kocsmákat is, s az éjben görbe csőrű halálmadár rikácsol, mialatt egy titkos kéz egyre akasztófát ácsol, s csendőrök, betyárok, rablók és katonák verik fel ijesztőn a száraz út porát. Igen, Arany tudta, hogy szerte az országban besúgók söpredéke szimatol még a templomokban és iskolákban is, ahol a fekete-sárga isten szava „zeng” a magyar helyett, azt tűzve ki célul, hogy a magyar immár végleg német legyen, a magyar szolgabíró pedig ne Bihary Jánosnak, hanem Johann Biharynak neveztessék. Istenem, milyen ismerősen hangzik ma is!
A történelem 1848 előttről és utánról is tud kísértetiesen hasonló eseményekről, nincsen hát semmi biztosíték rá, hogy ez nem ismétlődhet meg bármikor a jövőben. Hisz tájainkon is számos kísérletről tudunk – az Európai Unión belül is! –, amelyek az írástudók ostorozásával tulajdonképpen a szólásszabadság korlátozását szeretnék elérni.
„Március 15-e legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége, szabaddá tenni a sajtót.” Petőfi, aki maga a SZABADSÁG, tudja, mit beszél: e nap, március 15-e megindíthatja a nemzet szívében a vért, éppen ama lakat leverésével, melyet egy istentelen kéz rakott a magyar nemzet önrendelkezésére és sajtójára, a szólásszabadság szentségére. Mert amely nemzet önmagáról rendelkezik és szabad a sajtója, annak van jövője. Ahol az idegen hatalomtól független a nemzet s nem a Gott erhalte, hanem az Isten, áldd meg a magyart a himnusza és szabad a sajtója, ott van a szabadság is, „az egyetlen vallás a földön”, melynek éppen a szabadság köveiből építenek szentegyházat, s amelynek boltozata a kék ég, oltárlámpája pedig a fényes Nap.
Petőfiék immár nem koldulni akarták Bécstől a kegyet, sem kijelölendő mederbe terelni a forradalmat, ahogy a szájhős liberális nemesség kívánta. Petőfi az ő mézes-mázas szavaikra ezt válaszolja: „Nyomorúság kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell”, mert „a fejedelmek úgysem adnak soha semmit; azoktól amit akarunk, el kell venni”.
És Petőfi szabadságot akart, mert a „hon a halálórában ebben találhatja meg orvosát”, hiszen az „országgyűlés, mint szokása régóta, csak beszél nagy sikertelen”. Megkondult az óra, most vagy soha, mondja Petőfi, „rabok leszünk vagy szabadok”, mert „sehonnai bitang ember”, ki nemzetét elárulja, hiszen „ősapáink, kik szabadon éltek-haltak, szolgaföldben nem nyughatnak”.
Ezért elmondható, hogy ha Kölcsey Ferenc Himnuszától számítjuk a magyar nemzet megszületését, akkor március 15-től a szabaddá válását, a mindenkori önkényuralom kétfejű sasainak és vörös csillagainak lehullását a nemzet épületeinek homlokáról, hogy felváltsák őket annak a népnek a feliratai, mely azt a földet lakja. 1848. március 15-e – majd 1956. október 23-a – az a nap lett a nemzet életében, mely a legsötétebb időkben is képes kiragadni őt a mocsárból és a haldoklásból. Méltóak hát rá a márciusi ifjak és a szabadságharc mártírjai, hogy e napon az utódok legalább lélekben leboruljanak ott, „hol sírjaik domborulnak” és „áldó imádság mellett mondják el szent neveiket”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49134,49087,46051,45029,44596,52287,51966,51515″}
