Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke március 14-én Kassán járt, hogy részt vegyen a kassaiak ünnepségein. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele. Röpke fél óra állt rendelkezésünkre.
Francis Fukuyama azt írta a rendszerváltás idején, hogy a történelem véget ért. Ezt már akkor is kétségbe vontuk. A mostani események világszerte ezt az elképzelést még inkább cáfolják. Megbolydult a világ, de Magyarországon is belpolitikai csatározások folynak, melyeknek külpolitikai összefüggései vannak. Ilyen háborgó helyzetben mi a Külügyi Bizottság legfontosabb feladata?
A Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának fideszes elnökeként már harmadik ciklusomat töltöm. Azelőtt, amikor két ciklus alatt ellenzékben voltunk, a kormánypolitika korrekciója, illetve ellensúlyozása érdekében kellett dolgoznom ebben a tisztségben. Most alapvetően megváltozott a helyzet, hiszen én is a kormánykoalíció tagjaként, a Fidesz egyik alapítójaként munkálkodom. Elnökként két dolgot tartok a legfontosabb feladatomnak. Egyik a kormányzati külpolitika stratégiai következetességét biztosítani. Ez azt jelenti, hogy ellenőrizzük a magyar külpolitikát, a külügyminisztérium tevékenységét. Másrészt nagyon fontosnak tartjuk, hogy sikerüljön külpolitikai konszenzust kialakítani. Nem szerencsés, ha belpolitikai orientációjú viták gyengítik meg a külpolitikai vonalvezetést. Szlovákiában volt már erre példa, nem kellene ilyen helyzetbe kerülnünk. Ezen túlmenően számos egyéb feladatunk van.
Azt nyilatkozta egy alkalommal, hogy „Szlovákiával kapcsolatban örvendetesen beállt egy pozitív csend a nemzetpolitika vonatkozásában.” Emiatt sokan támadták. Volt aki csendkirálynak nevezte. Hogyan értelmezzük szavait?
2006-10 között nagyon komoly csata zajlott magyar-szlovák viszonylatban. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. Itt a Malina Hedvig-ügyre utalok, a kollektív bűnösség parlamenti megerősítésére, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának határozatban való elítélésére. Négy éven keresztül nem volt olyan pillanat, amelyben ne feszült volna egymásnak a magyar-szlovák politika. Ezt a csatazajt senki nem kívánja vissza, én sem. Tehát a csend ehhez a csatazajhoz képest előrelépés. Örülnénk annak, ha a nemzetpolitika területen értékelhető előrelépésre kerülne sor. Ez az elkövetkező időszak komoly kérdése és kihívása, hogy miután sikerül elérni a csendet, ezután egyfajta munkazaj következzen, mely a felvidéki magyarság szempontjából is eredménnyel jár.
Mitől „pozitív” a csend?
Amikor a pozitív csendről beszéltem, akkor arra gondoltam, hogy ebben egy várakozás van, hiszen a csend tud nyomasztó is lenni. Az előttünk álló időszak feladata, hogy ebből a csendből ne nyomasztó csend legyen, hanem elkezdődjön a magyar nemzeti érdekek megjelenítése a magyar és szlovák politika színterén. Világos számunkra, hogy szlovák-magyar viszonylatban a megoldatlan kérdések sora nagyon hosszú, mégis abból kell kiindulni, hogy a történelmi megbékélés folyamata magyar-szerb viszonylatban nagyon látványosan előre haladt. Egy konkrét példát említek. A szerbek megmutatták, hogyan lehet a kollektív bűnösséget kiiktatni a kétoldalú kapcsolatokból: a belgrádi parlament határozatilag elutasította a kollektív bűnösséget. Ezzel kezdetét vette egy folyamat. Úgy gondolom, magyar-szlovák viszonyban ez még előttünk áll, de a történelmi megbékélés folyamata bekövetkezik. Én hiszek ebben! Ehhez a kérdéskörhöz tartozik számos egyéb ügy is. Esterházy Jánosét külön is meg kell említenem, akinek az emlékezete ahelyett, hogy összekötné a két népet, egyelőre elválaszt bennünket, noha mély erkölcsisége és keresztyén humanizmusa össze kellene, hogy kössön.
Tehát jól értem, hogy a „csend” akkor tartja meg „pozitív” jellegét, ha előbb-utóbb elhangzik benne egy bocsánatkérés a kollektív bűnösség miatt és Esterházy János vértanúsága miatt?
Mondjuk úgy, hogy a remény teszi pozitívvá, hogy eljutunk ezeknek a kérdéseknek a megoldásáig is. Ide tartozik továbbá, hogy a magyar állampolgárság kedvezményes megadása, vagyis a kedvezményes honosítás ügyében szinte minden szomszédunkkal meg tudtunk egyezni. El tudtuk azt érni, hogy az ott élő magyarok számára ez elérhetővé váljon: ezt szeretnénk a felvidéki magyarok számára is biztosítani. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk ezt tenni, méghozzá úgy, hogy közben Szlovákia ne érezze veszélyeztetve szuverenitását, ami tulajdonképpen előfeltétele a sikernek, mert saját állampolgárságuk szabályozása az EU-ban a tagállamok hatáskörébe tartozik. Nagyon fontos a nyelvhasználat kérdése is. Ezen a területen sikerült elérni kisebb-nagyobb eredményeket a civil kezdeményezéseknek hála, ami megérdemli teljes elismerésünket. Célkitűzésünk azonban, hogy a magyarlakta területeken általánossá szabaddá és elfogadottá váljon a magyar nyelvhasználat és a kétnyelvűség. Ezért még sokat kell tennünk.
Tehát van egy naprakészen tartott problémakatalógus? Ha van, abban biztosan benne vannak az oktatási kérdések is.
Igen, van ilyen, és az oktatási kérdések is ide tartoznak, és ezen a téren valóban sok a tennivalónk. A komáromi Selye Egyetem egyetemi szintű fennmaradásáért feltehetően komoly erőfeszítéseket kell tennünk. Ahhoz, hogy fenntartsuk a mai helyzetet, minőségi előrelépésre van szükség. De a minőségi előrelépés akadályokba ütközik, amíg nem lehet saját doktori iskolájuk. A közoktatás területén minden közép-európai ország szembesül azzal, hogy alapvető reformra szorul rendszere. Ám ez a reform nem eredményezheti a magyar iskolarendszer elsorvasztását. A kisebbségi oktatás ebben a folyamatban megkülönböztetett elbánást igényel, hogy ne kelljen a magyar iskolákat és óvodákat bezárni. Magyarországon például a nemzetiségi iskolák külön elbírálásban részesülnek, amikor a fenntartási keretekről van szó.
Miért tennének a szlovákok ilyen gesztusokat felénk?
Szlovákiát jelenleg semmi sem kényszeríti, hogy akár csak olyan gesztust is tegyen, mint Szerbia, de szeretném hinni, hogy kényszer nélkül, erkölcsi alapon, illetve saját érdekét felismerve végül Pozsony is elindul velünk ezen az úton. Ezt persze nemcsak hinni kell, hanem magyar részről elő is kell segíteni. Szerbia készsége a kisebbségi ügyeknek a rendezésére nyilvánvalóan összefügg az európai integrációs folyamatokkal, de ameddig a szerb politika elment ebben a folyamatban, az lényegesen nagyobb lépést jelentett, mint ami uniós elvárás lenne. Nyilván az a felismerés vezeti őket, hogy amíg a múltat le nem zárjuk, addig nem beszélhetünk igazán modern kapcsolatokról. Ez a felismerés független attól, hogy az EU részesei kívánnak lenni. A két nemzet jövőjének az irányadó tétele kell, hogy legyen az ilyen típusú megbékélés. Ennek jegyében látjuk a cseh-német viszony alakulását és az ún. „austerlitzi folyamat” keretében a cseh-osztrák viszonyt, amelyben Szlovákia is kapott szerepet. A cseh-osztrák történelmi megbékélési folyamat az általuk megálmodott regionális együttműködési formának a motorját képezi.
Tehát az EU és a közép-európai együttműködés lehet a magyar-szlovák kapcsolatok cementje is?
A mi viszonylatunkban – úgy gondolom -, hogy például az olyan közép-európai együttműködési területek ígéretesek, melyek az infrastrukturális fejlesztéseket érintik, és ezáltal fontos közös érdekeltségeket keletkeztetnek a két országban. Ezek közé tartozik a magyar-szlovák energetikai összeköttetés, a 26 fejlesztési pont európai uniós költségvetési támogatása, vagy a Miskolc és Kassa közötti együttműködés a régió fejlesztésére szánt uniós források lehívása terén. Ez a keretmegállapodás előrevetíti, hogy közös fejlesztési régiót tud az említett két város, illetve a megye és kerület kialakítani. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy ezek a kezdeményezések a szlovákiai magyarság érdekében is állnak, azaz végső soron magyar nemzetpolitikai célokat szolgálnak, mert minden, ami a két országot összeköti, az jó a magyarságnak, még ha mindez önmagában véve nem is váltja ki azokat a kifejezetten kisebbségpolitikai jellegű szükségleteket, amelyekről korábban szóltam.
Hogy értékeli annak a kormánypolitikának az eddigi eredményeit, amelyet „pozitív csendnek” nevezett?
Ellentmondásos a helyzet, mert jelen van a bizakodás „csendje” is és a szkepszis „csendje” is, ami egyfajta skizofrén állapotot okoz. Gazdasági, nemzetpolitikai és külpolitikai szempontból egyaránt szükséges ezt kiértékelni. A gazdaság és különösen a határmenti együttműködés területén előrelépés tapasztalható, viszont ez a pénztárcákon nem túlzottan érzékelhető, ezért további erőfeszítésekre van szükség, amelyek érdekében több ízben is szeretnék Szlovákia különböző régióiba látogatni. A nemzetpolitikai célok területén ugyanakkor egyáltalán nem látni komoly előrehaladást, amire viszont előbb-utóbb feltétlenül szükség lesz ahhoz, hogy a magyar fél igazoltnak érezze az utóbbi hónapokban követett stratégiát. Ezért nagyon lényeges, hogy kerüljön sor érdemi kisebbségpolitikai egyeztetésekre. Ami a külpolitikát illeti: Közép-Európa közös érdek. Szlovákia számára is fontos a közös fellépés, hogy láthatóvá váljon a világgazdaságban. És ez nekünk is ugyanilyen fontos: csak együtt tudunk tényezővé válni a világban.
Van egyáltalán napjainkban a közép-európai összefogásnak realitása? Lengyelország mintha más utat járna, mint Magyarország és Szlovákia.
Náluk belpolitikai viták zajlanak ezzel kapcsolatosan. Köztük sokan a „felső ligában” szeretnének játszani, a nagy európai országok között, amire nem is teljesen esélytelenek, de többen éppen a térségi együttműködésben látják az ehhez szükséges hátteret. Némi félreértés szövi át a magyar-lengyel kapcsolatokat Oroszország, Ukrajna és a jelenlegi konfliktus miatt, de ez valószínűleg időleges.
Tehát a gazdasági és geopolitikai érdekekért visszafogottnak kell lenni a nemzetpolitikában?
Ellenkezőleg! Ezt nemcsak erkölcsileg nem tehetjük meg, de nem is vennének minket komolyan. A magyar nemzetpolitika számára nem új kihívásról van szó, az elmúlt években nagyon gyakran visszatérő dilemmák ezek. Legyen világos: a nemzetpolitika, a gazdaságpolitika és a Közép-Európa-politika szorosan összefüggnek. Van, aki úgy véli, előnyben kell részesíteni a gazdasági együttműködést, mert nem lehet „üres hassal Himnuszt énekelni”. Én ezzel nem értek egyet. Nem lehet előnyben részesíteni a gazdasági célokat a nemzetpolitikai célokkal szemben. Ám fordítva sem lehet azt mondani, hogy amíg nincsenek biztosítva jogaink, nincs szükség kooperációra. Ezeket nem úgy kell kezelni, hogy „vagy-vagy”, hanem úgy, hogy „és”. Meg kell találni az összhangot közöttük! Tudom, hogy ez nem könnyű feladat, de nincs más választás: ez a diplomácia művészete.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma