Téhányban rótták le kegyeletüket a megemlékezők a lengyel legionáriusok előtt, akik 1848. december 11-én estek el az első kassai csatában. Göőz Lászlóé, az Északvárosi Nyugdíjas Klub elnökéé az érdem, hogy erre a megemlékezésre sor került. Kezdeményezését felkarolta a Klub Polski (Lengyel Klub) és Téhány Lakótelep Városrész polgármestere is.
Ha az ember Eperjesre utazik, mielőtt Kassát elhagyná, bal oldalt egy dombon, fák közepette egy fehér tornyot láthat. E reneszánsz torony tövében alusszák örök álmukat a lengyel legionáriusok.
Az ünnepélyes megemlékezés alkalmával Göőz üdvözölte az összegyűlt nagyjából ötven ünneplőt. A márciusi ünnepeknek vége, mi mégis összejöttük egy rendkívüli megemlékezésre – mondotta. – Első alkalommal adjuk meg a tiszteletet a Kassa mellett elesett lengyel legionáriusok emlékének. Ahogy a közmondás mondja, jobb később, mint soha.
Ezután Cyril Betuš, Téhány Lakótelep Városrész polgármestere üdvözölte a jelenlevőket, majd ismertette a hely történetét. A Téhány Lakótelep városrész egyetlen történelmi emlékműve az a reneszánsz torony, melyet a 17. sz. közepén emeltek. Ezt Kladek Gábor művészettörténész kutatásai támasztották alá. A kutatást idején a reneszánsz torony állapota kritikus volt, mivel a második világháború előtti idők óta nem gondozták. 2002-07 között Kladek a tornyot restaurálta. Mivel jelentős emlékhelyről van szó, a városrész a torony környékét rendbe tette. A bejáratnál egy szlovák nyelvű emléktáblát helyeztek el, mely tájékoztatja a látogatót, hogy itt lengyel legionáriusok pihennek, akik Kassa védelmében estek el.
2007-ben ezt az emlékhelyet meglátogatta Zenon Kosiniak-Kamysz lengyel nagykövet és Urszula Szulczyk-Śiwińska konzul, akik virágcsokrot hoztak és a talapzatba egy emléklapot helyeztek el a következő generációk számára.
A bemélyedésekbe idővel olajfestmények kerülnek, amelyek a korabeli harcokat ábrázolják. A városrész céljai közé tartozik, hogy ez az emlékmű bekerüljön a védett műemlékek sorába. Az oszlop egyben a városrész címerének központi részét alkotja.
Ezután én szóltam a történelmi összefüggésekről. Elmondtam, Kassa környékén a forradalom és szabadságharc idejében két csata zajlott. Az első kassai csatát, budamérinek is hívjak. A szemben álló felek nem voltak egyenrangúak. A Franz Schlick által vezetett jól kiképzett császári csapatokkal szemben egy hirtelen toborzott, felkészületlen és nem kiképzett emberek próbálták megállítani az ellent. Sokan csak kiegyenesített kaszákkal voltak fölfegyverezve. Kassán akkor nem állomásozott kiképzett haderő. A híressé vált vörös sipkásokat már jóval korábban a déli hadszíntéren vetették be. Az osztrák csapatok Krakkóból indultak, december 6-án átkeltek a Duklai-hágón, egy napra rá elfoglalták Bártfát és 9-én Eperjest. Budamérnál megütköztek. Az osztrákok belőtték a magyar ágyúkat, így azokat hátrébb kellett vontatni. A kiképzetlen katonák azt hitték, visszavonulás következik, így hátrálni kezdtek, majd megfutottak a csatatérről. Hogy ebből nem fejvesztett menekülés lett, mely még nagyobb áldozatokat és veszteséget okozhatott volna, a lengyel legionáriusoknak volt köszönhető, akik higgadtan fedezték a visszavonulást. Ennek utolsó epizódja Bárcánál zajlott, ahol egy kocsmaudvaron táboroztak, ám időben észrevették az ellenséges lovasok közeledését. Bevárták őket, majd a kocsma kerítésének kapuzata hirtelen kitárult s a jól irányzott sortűz meghátrálásra kényszerítette a támadókat. Itt esett el Horatius Concoreggio, aki a Rozálián nyugszik. Ezután az ellenség elfoglalta Kassát.
Schlick győzelmét óvatoskodása miatt nem tudta kiaknázni és Görgey branyiszkói győzelme után el kellett hagynia a várost, hogy ne kerüljön harapófogóba. A sikeres Téli Hadjárat február 9-én ért véget Kassa felszabadításával. A második kassai csata Bárcánál zajlott 1849. január 4-én. Kassa visszafoglalása lett volna a cél, az első kassai csatában elszenvedett csorba kiköszörülése, ám ez nem sikerült. Az Akasztóhegyet, ahol ma lakótelep áll, Schlick győzelme jeléül Viktória-hegynek keresztelte el, ám ez a névváltoztatás kérész életű volt.
A csatában a magyar fél 230 halottat és sebesültet veszített, 250-en estek fogságba. Az osztrák fél vesztesége csupán 20 fő volt.
Az első kassai csatának nem volt különösebb jelentősége, az események fővonalát alig befolyásolta, mégis a harcosok helytálltak, teljesítették esküjüket és kötelességüket. Életüket áldozták, ezért megérdemlik osztatlan tiszteletünket.
Štefánia Gajdošová, a Klub Polski (Lengyel Klub) elnöke üdvözölte a jelenlevőket és mondott köszönetet az ünnepség megszervezéséért, majd Glezgó Antal, e klub volt elnöke három nyelven mondta el, hogy a lengyel és magyar nyelvben egy szólás él, mely azt mondja: Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.” Lengyelül: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” Ez a rímelő szólás a közös szabadság iránti vágyról, a közösen megvívott harcokról szól. Mégha ezt szinte mindenki ismeri, az eredeti szöveget már kevesen. Ez valahogy így szólhatott: „Węgier, Polak dwa bratanki i do konia i do szklanki. Oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi.” „Magyar, Lengyel két jó barát / Együtt hajtja lovát, s garatra borát. / Vitéz s bátor mindkettője, / Áldás szálljon mindkettőre.” Ez a szólás valószínűleg Felső Magyarország (http://www.felvidek.ma/nezopont/velemeny/47673-felso-magyarorszag) területén születhetett, itt is kelt szárnyra valamikor a Bari-konföderáció (http://hu.metapedia.org/wiki/Bari-konf%C3%B6der%C3%A1ci%C3%B3) bukása után (1772). Az oroszellenes felkelők vezetői körében keletkezhetett, akik politikai menedéket a Magyar Királyság területén, a Szepességben és Sárosban kaptak. A Konföderáció parancsnoksága és hadiszállása Eperjesen székelt. A „dwa bratanki” két testvért jelent. A magyar változatba a barát csak a rím kedvéért kapott helyet, tehát a szellemi kötelék még szorosabb.
Ezután Szesztay Ádám, Magyarország kassai főkonzulja mondott háromnyelvű beszédet. Köszönetet mondott az Északvárosi Nyugdíjas Klubnak és a többi szervezőnek. Ennek az emlékműnek az a jelentősége, hogy három nemzetet köt össze. E három nép határán most háború dúl. Közép-Európa közös hazánk, ahol stabilitást és fejlődést kell biztosítani 25 évvel a rendszerváltások után. Szimbolikus jelentősége van annak, hogy az emlékoszlop mellett egy autópálya, a Via Karpatia halad el, mely ezt a három országot összeköti. Ez nemcsak arról szól, hogy gépkocsival gyorsabban tudunk eljutni egymáshoz. Egy olyan cég területén nyugszanak a lengyel harcosok, mely autópályák építésével foglalkozik. Ha építjük kapcsolatainkat, a három nép összefogását segítjük s ezzel méltókká válunk a hősökhöz, akik itt nyugszanak!
A koszorúzás után Kladek Gábor kívánt szólni, aki elmondta, nem kíván ünneprontó lenni, de Rudolf Schuster államfőnek semmilyen érdeme nem volt az emlékmű helyreállítása körül, mégis a dicsőséget ő akarta learatni. Ha nem lett volna Cyril Betuš polgármester és Miron Jesenský, az Építészeti Osztály vezetője, akkor nem sikerült volna ezt az emléktornyot megmenteni. Az emlékoszlopon egy emléktábla hirdeti, hogy annak helyreállításához a Kelet-szlovákiai Kőbányák kft. és Dr. Jacek Engel mérnök járult anyagilag hozzá.
Azzal búcsúztunk a polgármestertől, hogy egy év múlva ismét itt találkozunk. Remélhetőleg hagyománnyá válik ez az ünnepség.
Az eseményről készült fotógaléria ITT tekinthető meg.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
