A lévai Reviczky Házban Reviczky Társulás Léva és Vidéke Helytörténeti szakosztálya, valamint a Lévai Szent László Kör szervezésében Németh László tartott érdekfeszítő előadást március 24-én. A fényképek vetítésével és Németh László kedvenc zeneszámaival megtűzdelt előadását azok számára, akik nem tudtak eljönni, szerkesztett változatban itt közzétesszük.
Az én élettörténetem, amely egybeesik a múlt század nagyobb részével, csak egy a sok millió közül. Természetes, voltak sokkal szomorúbbak és tragikusabbak is. Az enyém csak egy közönséges életút volt, de mint hívő ember állítom, hogy az egész letelte alatt azt hiszem volt Valaki, aki onnan felülről, itt – ott segített.
Kérem, ne értsenek félre. Nem önmutogatásról lesz itt szó, csak az én élettörténetemen keresztül szeretném vázolni az itteni magyarság történetének egy bizonyos szakaszát, amit úgy gondolom, hogy mai és jövő fiataljaink számára tanulságként jó volna belefoglalni a történelemkönyvekbe.
Ha megengedik, kezdjünk zenével; olyannal amely évszakunkhoz illő, no meg az én születésem dátumával is egybeesik. Ez pedig nem más, mint Christian Sinding Tavaszi zsongása. Ebből kitűnik, hogy koratavaszkor, 1933 márciusában láttam meg a napvilágot. Szüleim középparasztok voltak, akik még akkor, nem is sejtették, hogy tizenegynéhány évvel később „kulákok” lesznek, és hogy ez mit hoz magával. Születéshelyem Garamdamásd, most Hronovce.
A Bécsi döntés következtében a mi falunk is visszatért Magyarországhoz. Öt éves voltam és még ma is jól emlékszem a bevonuló csapatok fogadtatására, a díszkapura, sőt még arra az „előénekes nénire, aki a jelszavakat előadta, mi meg utána ismételtük. Egy közülük így hangzott: „ Éljen Kánya, vesszen Prága”.
Másnap ugyan megharagudtam a katonákra: házunk előtt álltam, kis magyar zászlómmal, melyet édesanyám csinált. Az egyik honvéd kikapta a kezemből, én pedig sírva futottam be az udvarunkba.
Rá egy évre – 1939-ben első elemista lettem. Itt megjegyzem, hogy iskoláimat (1939-tól – 1968-ig) 15 helyen végeztem a történelmi viszontagságok miatt.
Az 1940 – 41 es tanév a lekéri római-katolikus elemi iskolában talált, mint másodikost. Ezt bizonyítja a következő fénykép.
A képen 43 diák van (1-8 osztályig). Esperes urunk (Zachar Adám – aki nemsokára Lévára került), tanító urunk Dudich László ( Mokos tanárnő bácsikája ), de ami a legfontosabb és egyben a legszomorúbb – sohasem szabadna hogy kimaradjon a történelemkönyvekből – hogy közülünk heten sosem lettek felnőttek, mivel a holokauszt áldozataivá váltak zsidó származásuk miatt. Egy kislány pedig bombázás áldozata lett 1944-ben.
A 2. Világháború idején apámat 38 évesen hívták be. Rövid kiképzés után kikerült az orosz frontra, mint a gyászos második magyar hadsereg katonája. A Don-kanyarban töltött pár nap után megsebesült. Egyik arccsontja összetört, tíz fogát elvesztette. Komoly sérülése miatt hazaszállították. Így nem lett sorstársa annak a sok magyarnak, akik a már említett hadsereg 250 000 katonájából többet nem látták szeretteiket. Mint minden háborúban, ők is a nagypolitika ártatlan áldozataivá váltak. Ezt sem szabad soha elfelejteni.
1943-ban Bencés kisgimnazista lettem Komáromban. Olyan, háborús tanév volt ez. Október táján kezdődött és már májusban befejeződött a tanév. A háború mindenben érezhető volt. Számunkra egyedüli örömteljes esemény az volt, hogy 1943 novemberében megszületett öcsém Miklós, aki pár évtizede szintén lévai lakos. Mivel 1944 őszén iskolánk katonai kórházzá alakult, szeptemberben a környékbeliekkel kezdtük el a második tanévet Esztergomban, de többet voltunk a pincében, mint az iskolában. Így a front közeledése miatt novemberben szétengedtek minket.
Decemberben az oroszok elérték a Garamot. Állófront volt egész március végéig. Nálunk a németek, szemben az oroszok. Falunkban több civil áldozata is volt ennek, köztük édesanyám egyik testvére és vele együtt lánya – ötéves unokahúgom. A három hónapos állófront alatt, hol otthon, hol Damásdpusztán, végén pedig Nyírágón tartózkodtunk. Négy szép lovunkat (nagyapám nagy lókedvelő volt) elvitték a németek. Az oroszokra akkor még nem lehetett panasz, gyorsan elvonultak Berlin felé, csak édesanyám kis heligon harmonikáját vitték magukkal.
Máig sem tudom, hogy jutott el hozzánk a híre annak, hogy Komáromban még a háború fennállása alatt 1945. április végén megkezdődött a tanítás a bencés gimnáziumban. Vonat nem járt, lovaink nem voltak, így egy jószomszéd, akinek egy lova volt, egy csatai fiút és engem elvitt Komáromba. Egy jó hónap elteltével 1945-től 1950-ig megszűnt az összes magyar iskola a felvidéken. Apám hozott haza biciklivázon Komáromból.
Európában véget ért a nagy világháború. Jöttek a felszabadítók, akik azután 40 évig leigázókká lettek, lényegesen megváltoztatva főleg Közép Európa életét. „Fogadjuk” hát őket egy kis zenével.
Karády Katalin: Katyusa – magyarul.
Ki nem ismerné Katyusát, de azt hiszem előadóját is – Karády Katalint- az énekesnőt, színésznőt. A majdnem 80 évet megélt hölgy élete regénybe illő. Volt férfibálvány, kémnő, életeket mentő, megalázott, hontalan. Nem hiszem, hogy sokan tudják: „ A Kneszet 1953-as törvénye alapján a jeruzsálemi Vad Jasem intézet a vészkorszak alatt tanúsított hősies, humánus tetteiért 2004-ben (tehát 14 évvel halála után), „ A világ igaza” kitüntetést adományozta Karády Katalinnak. Ne felejtsük el azokat, akik ezt a kitüntetést megkapták, hiszen életük veszélyeztetése árán segítettek az üldözötteknek.1945 őszén utolsó lehetőségük volt a magyar diákoknak Érsekújvárban levizsgázni az elmúlt tanévekből. Aztán még három variáció jöhetett számításba:
1. átszökni Magyarországra
2. szlovák iskolát látogatni
3. a továbbtanulást befejezni.
Voltak olyanok, főleg idősebbek, akik Magyarországra mentek, Dunán, Ipolyon keresztül, csónakon (sőt olyat is tudok, aki úszva..), vállalva a velejáró veszélyeket. Olyanok is voltak, akik csak öt év után folytatták a tanulmányaikat.Szüleim a második variációt választották számomra. Először Kereskénybe (Krškany) írattak be a VI. elemibe. Mivel minden szombaton hazajártam, no meg az idősebbek csak magyarul beszéltek velem, szlovák tudásom nem igen gyarapodott.
Az egyre nehezedő gazdasági helyzet, valamint magyarságunkra való tekintettel, no meg az egész akkori agrárpolitikára, iskoláimat szinte évről évre váltogatnom kellett. II. és III. polgárit Garamszentkeresztten (Žiar nad Hronom), IV-et Zselízen, V. gimnáziumot Komáromban, VI. Léván, majd 1950-ben az újra megnyílt magyar gimnáziumban Komáromban, ahol 1952 júniusában sikeresen leérettségiztem.
Közben folytak a kitelepítések Magyarországra és Csehországba. Apámat elvitték egy fél évre Csehországba, mintha itthon nem lett volna rá szükség. De tudjuk, hogy jó pár tízezer felvidéki magyarnak is ez lett a sorsa. Az úgynevezett „fehérlaposok” tudjuk, hogy Magyarországra mentek. Ez minket is érintett volna, amikoris az úgynevezett „bűnöslaposokat” dobták volna át 50 kilós csomagokkal, de jött 1948 februárja – maradhattunk, habár semmi jó nem várt az itteni „kulákokra”. Vagyonelkobzások, börtönbüntetések napirenden voltak.
Visszatérve ötödikes gimnazista éveimre örökké hálás maradok volt igazgatómnak azért, hogy bevezetett az aktív zenélésbe. Szó szerint egy trombitát nyomott a kezembe. Mit is adott a továbbiakban a zene?
Kikapcsolódást, felejtést, no meg egy olyan kisebb revoltát és pénzt is.
Érettségi után, Tóth Tihivel – legjobb barátommal – együtt azzal a feltétellel, hogy július – augusztus folyamán fizikai brigádmunkát vállalunk, iskolánk igazgatója, Klačko úr ajánlott továbbtanulásra. Én a jogot választottam abban a jogtalan időben, fel is vettek (igen kevés jelentkező volt). Igen ám, de akkor már nagyban folytak a „kulákperek”. Fő vád a nem teljesített gabonabeadás, ami persze teljesíthetetlenre volt megszabva.
Ez elérte családunkat is. Apám egy év börtönre lett ítélve, továbbá teljes vagyonelkobzásra – ingó és ingatlanra – amit a most vetített leltár fénymásolata is jól igazol.
Ezen felül kitiltás szülőfalunkból, ami akkor sok más családot is sújtott. Így jött el az életem legszomorúbb karácsonya: apám az Ilavai börtönben, anyám a zselízi állami birtokon, mint napszámos, nagyapám a karolinai (Zselíztől 5 km ) majorban mint munkás, öcsém Garamszentkereszten volt egykori aratóinknál, én pedig a főiskola helyett Komáromban a hajógyárban, Csík János (volt énekes) részlegében segédvasmunkás. Mellesleg, hogy dicsekedjek, szerepeltem vele a Csemadokban mint kísérő zenész
A következő év márciusában meghalt Sztálin, pár napra utána pedig Gottwald elvtárs is. Apámnak ez amnesztiát hozott, 4 hónappal hamarább szabadult. Mint kocsis a zselízi állami birtokon kötött ki, ahol végre a család kapott egy szobakonyhás béreslakást. Aztán csoda történt! Felvettek jogra tudatában az eddigi történteknek. JUDr. Laco dékán (az 1960-as új alkotmány atyja) meghallgatta beszámolómat, majd odaszólt a titkárának hogy írja be nevem az elsőévesek közé.
Most, hogy felejtsük egy kicsit az eddigi szomorú történeteket, rátérnék „ zenész karrieremre”, ami aktívan 20 évig – 1968- ig tartott, passzívan pedig a mai napig. Számos együttes tagja voltam, zenésztársaim közül már sokan nem is élnek. Például utolsó együttesünkből már nincs közöttünk Laufer Ervin, Kuruc Jóska és Mokos Sanyi sem. Ketten maradtunk, Hevesi Tibi és én.
Engedjék meg, hogy most megemlékezzek zenésztársaimról – élőkről, holtakról – George Gerschwin híres operájának Porgy és Bess- legszebb áriájával, a Summertime-val, – azaz a Nyáridővel. Előadja a múlt század két leghíresebb jazz jelensége Ella Fitzgerald és Louis Armstrong. Még annyit megjegyeznék a zenével kapcsolatban, hogy különösen az 50-es évek elején a zenészeket is sújtotta a beállt politikai helyzet. Nem lehetett akármit és akárhogyan játszani. Csak egy abszurdumot említek: meg volt szabva, hogy a zeneszámban milyen hangmagasság a már nem megengedett. Ezért is sok zenész, zeneszerző (úgy komolyzenei, mint könnyűzenei) inkább elhagyta hazáját, kivándorolt nyugatra.
Most pedig haladjunk tovább és emlékezzünk meg arról amit szintén nem volna szabad kihagyni a történelemkönyvekből. Eljött az 1956-os év. Szeptemberben önszántamból elmentem a helyi bíróságra tárgyalásokat hallgatni. Ám egy napon kitiltottak azzal, hogy egy kulák gyereknek nincs ott mit keresnie.
Októberben, mint negyedikes joghallgató, részt vettem egy Budapesti jogásztalálkozón harmadikától tizenötödikéig. Ekkor ott már egész más hangulat volt, mint nálunk. Rajk temetése, Rákosi szökése, stb. Azt hiszem a bekövetkezett forradalmat nem kell bővebben részletezni. Pár nappal hazaérkezésünk után egy, az egész életemre kiható eseményre került sor. Megismerkedtem egy elsőéves jogászhallgató lánnyal, aki mai napig a feleségem.
Azután, december táján jöttek a nehéz napok. Évfolyamtársam figyelmeztetett, hogy a prágai központi pártbizottság figyelmeztette a jogi kart, hogy én nem vagyok náluk kívánatos.
Eredménye az lett, hogy 1957. január 6-án kezembe nyomtak egy aláíratlan végzést, melynek alapján kizártak a további tanulásból. Fellebbezéseim mit sem segítettek, az álindokokat és a köztudott adatok elferdítését nem vették sehol sem figyelembe. Így egyik napról a másikra segédmunkás lettem a pozsonyi kábelgyárban. 50 fokos melegben, szörnyű bűz közepette szigetelt huzalokat gyártottunk. Utólag még annyit, hogy évfolyam tanárunk dr. Colotka (később vezető szlovák politikus) „őszintén megsúgta” hogy a központi pártbizottság elrendelése alapján kötelezve voltak engem kidobni, és hogy az impulzust a zselízi pártbizottság adta…
Ötvenhét őszén, 25 évesen, behívtak katonának. Szerencsére a feketeparolinos PTP-kok (technikai segédegységek) akiknél annyi szerencsétlen fiatal szolgált, már akkor megszűntek. Én a hidászokhoz kerültem, első év Pozsonyban a második pedig Komáromban. Jobb nem is lehetett volna. Ehhez járult a beosztásom, mint búvár. És a rengeteg zenélési lehetőség amint azt majd rögtön látni fogják a kivetített képeken. Ez a két katonai év úgymond megváltás lett a számomra, ha csak egy bizonyos időre is, de bátran állíthatom, hogy fiatalságom legszebb évei közé kell sorolnom őket.
Egyszer minden a végéhez ér, 1959 novemberében leszereltem és visszajöttek a gondok. Hova, miként? Munkanélküli lettem a szociban. Sehova nem vettek fel, még munkásnak sem.. Közben véglegesen szereztem arról bizonyítékot, hogy kálváriám innen, itthonról indult el.
Megint segített a zene, melynek segítségével egy kis pénzhez jutottam. Játszás közben megismerkedtem a Járási pártelnökkel (olyan kocazenész volt, itt – ott bőgőzött velünk). Végső elkeseredésemben 1960 februárjában elmentem utána, elvittem katona kitüntetéseimet, diplomáimat, mondván, ha nem dolgozhatom, akkor ezekhez sem vagyok méltó. Meglepődött, hogy én vagyok az a vészes alak, majd amikor közöltem vele, hogy a Jednotában van egy alacsony szintű állás – ún. „könyvesházaló” ( járni a földműves szövetkezeteket, meg a boltokat, könyveket kínálni) odatelefonált Hárezník elvtársnak, hogy másnap alkalmazhat.
Ez év júniusában nagy csapás érte családomat – 54 éves korában meghalt édesanyám, akinek már soha nem tudom meghálálni, hogy mit tett értem, és mit szenvedett miattam. A szíve hagyta cserben. Az elkövetkező 1961-es év egész életemre nézve döntő kihatású lett. Marika, mint viccesen mondta, megkérte a kezem, majd júliusban megtartottuk az esküvőt. Az egyházit természetesen titokban, Garamszentbenedeken. Annak ellenére, hogy nem voltunk soha párttagok, ha az állásunkat megakartuk tartani, ezt csak így lehetett. Ekkor, és így lettem lévai lakos, elkerültem vőnek a Precechtel családhoz.
Nemsokára rám akadt két jó lélek (sógornőm Precechtel Jutka és barátom Weppery Laci), akik beprotezsáltak az akkori OSP-be – járási építkezési vállalatba a megüresedett üzemi jogász állásba. Tanulmányaimat szerettem volna távúton befejezni, ezért minden évben kérvényekkel „bombáztam” a fakultást. Két éven keresztül semmi válasz, majd 1963 márciusában váratlanul egy telefonhívást kaptam – másnap jöjjek Pozsonyba, ott biztosítják a feltételeket tanulmányaimhoz. Kisült, hogy mivel tanulmányaimat több mint 5 évvel ezelőtt megszakítottam, folytatásra nincs mód csak úgy, ha újra felvételizek, és ha sikeres lesz a felvételi vizsga, akkor kezdhetek mint elsős tanuló. Ugye viccnek is rossz ? Tényleg én is félig viccnek, félig új manővernek gondoltam, de hála Istennek ők ezt komolyan gondolták. A sikeres felvételi után 1961 őszén újra diák lettem. Sőt hála egyik volt iskolatársamnak még bizonyos sikeres vizsgáimat is elismerték.
És eljött az 1968-as év. Azt hiszem ezt sem kell itt részletezni. Remélem örökre benne marad a történelemkönyvekben. Emlékezésként hallgassuk meg Marta Kubišová „ Modlitba pre Martu” című dalát
Akkor még ő sem sejthette, hogy ezt szabadon csak 21 év múlva fogja újra énekelni Václav Havel oldalán. Őt, és sok más embert a „normalizáció” megfosztotta munkájától, állásától (a két benzinkutas igazgatóról idehaza is tudunk..).
Még augusztus előtt sikerült leállamvizsgáznom, és megvolt a promócióm is. Sőt, még rehabilitáltak is.
Egyetlen gyermekünk – Erik 1970-ben született. Róla most levetítünk két képet. Látva a képet sosem volna szabad elfelejteni, hogy egy ilyen, mai normális egyházi keresztelő milyen következményekkel járt volna 89 előtt, méghozzá úgy, ha az anya tanárnő és az apa bíró.
Hogy még a hetvenes évek vége felé sem feledkeztek meg rólam, íme egy kis bizonyíték.
A lévai közjegyzőségen nagy volt a jegyzőhiány. Öreg, volt jegyzők jártak be egész Aranyosmarótról. Ezért az akkori főnököm buzdítására beadtam kérvényemet a pozsonyi kerületi bíróságra, ahova tartozott Léva. Gyors válasz jött. Az OSP-ben mondjak fel, és egy hónap múltán felvesznek. Közben a felettes elnök Pozsonyból eljött Lévára, és üzente, hogy délután szeretne velem találkozni. Előtte meglátogatta a járási pártbizottságot, utána már nem volt szándéka találkozni velem. Helyette pár nap múlva jött egy rövid értesítés, hogy „helyszűke” miatt nem vesznek fel. Erről csak ennyit„
Fejezzük be eddigi kirándulásunkat a múltba az 1989-es évvel. Ami utána történt már más lapra tartozik.
Köszönöm, hogy meghallgatták ezt az egyszerű történetet, ami az akkori korra nézve nem is tartalmazott semmi rendellenességet. A mai fiataloknak ez talán nem sokat mond (nekik más problémáik vannak már), de azért tanulságként úgy gondolom, nem kellene kihagyni a történelemkönyvekből, már csak azért sem, hogy okulva belőlük, többet ne ismétlődhessenek meg effajta dolgok. Ki tudja mit hoz a jövő, sok a talány mai is, de legyünk optimisták!
Zárszavam után még egy utolsó magyaros zeneszám a Monti csárdás. De úgy amint a múlt században furcsa dolgokat éltünk meg, maga a zeneszám eladása sem lesz mindennapos. Csárdás nem csak hegedű de minden más hangszer nélkül, csupán a 10 nyitrai énekes ( 4 hölgy – 6 férfi) előadásában szájból.
Köszönöm hogy meghallgattak.
Az előadás végén, Müller Péter, a Lévai Szent László Kör elnöke egy emléklappal,Wirth Jenő, a Reviczky Társulás elnöke pedig egy palack borral köszönte meg az örökifjú és váltig optimista Németh Lászlónak tanulságos életútja bemutatását.
További képek a rendezvényről megtekinthetők a Reviczky Társulás facebook oldalán ITT>>>
WJ, Felvidék.ma
