Tavaly február elején Budán jártam, Jankovics Marcellhez voltam hivatalos, aki rendelkezésemre állt egy interjú erejéig. Nagyapjáról, Jankovics Marcellról (1874-1949) beszélgettünk, de a beszélgetés végén feltettem neki pár kérdést Somorjáról, a Felvidékről, Szlovákiáról is. Mielőtt azonban közölném az interjút, dióhéjban összefoglalom életpályáját.
Jankovics Marcell Budapesten született, 1941. október 21-én. Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész, író, politikus, 1998-2000-ig, majd 2010. augusztus 1-től 2011. október 15-ig a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke volt.
Apja Jankovics Marcell (1906–1970), banktisztviselő, anyja Bartha Margit (1906–1981?) volt. Nagyapja id. Jankovics Marcell (1874–1949), író, politikus, ügyvéd volt. Nővére Jankovics Eszter (1934–). Apjukat 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és életfogytiglani kényszermunkára ítélték. ’56-ban kiszabadították; a forradalom leverése után felügyelettel szabadlábon maradhatott. Közben családját 1951-ben kitelepítették, ahonnan csak 1953-ban térhettek vissza. A gyermek Marcell 1955-től a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba és Kollégiumba járt, ott is érettségizett.
1959–1960-ban segédmunkásként dolgozott, majd 1960-tól a Pannónia Filmvállalathoz (ma Pannóniafilm Kft.) került, ahol fázisrajzolóként kezdett dolgozni. 1965-ben rendezőnek nevezték ki, majd három évig, 1968-ig Dargay Attilával és Nepp Józseffel közösen készítették a nagy sikerű Gusztáv című rajzfilmsorozatot.
1971–72-ben a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanított animációt. 1973-ban a Hanna-Barbera megvásárolta a János vitéz forgalmazási jogát, hogy aztán sehol se mutassák be. A Sisyphus c. munkáját 1974-ben Oscar-díjra jelölték.
Küzdők c. alkotásával 1977-ben elnyerte a cannes-i fesztivál legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálma-díját. Az akkori kultúrpolitika jellemző epizódjaként Jankovics helyett mást küldtek ki a díj átvételére. 1981-től pedig az Iparművészeti Főiskolán tanít szintén animációt. Két évvel később elkészült Az ember tragédiájának animációs film forgatókönyve.
1994-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett, majd két évvel később kinevezték a Pannóniafilm Kft. ügyvezető igazgatójává. Még ugyanebben az évben megpályázta a Duna Televízió elnöki posztját, sikertelenül. A következő évben a Magyar Iparművészeti Egyetem DLA tudományos fokozattal rendelkező egyetemi magántanára lett. 1998–2002 között, majd 2010. augusztus 1. és 2011. október 15. között a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke. 1998-tól Magyar Művelődési Társaság elnöke. 2003-tól a Fidesz Kulturális Tagozatának elnökségi tagja.
Mennyire ismeri Somorját és hányszor járt itt?
Amit én ismerek Somorjáról, azt a nagybátyádnak, Gabinak (Méry Gábor – a szerk.) köszönhetem, mert többször elvitt engem. A templomot imádom, az valami egészen különleges. Emlékszem, egyszer ettünk egy ottani olasz vendéglőben, Olaszországból jött oda a szakács. Az kiváló hely..
Jártam a Gabi nővérénél, Ozogányéknál is, velük is jóban vagyunk, ahányszor jönnek ide a könyvnapra, mindig találkozunk.
Merre járt még Szlovákiában?
Jankovics Marcell: Több helyen jártam, és sokszor. Először a háború alatt. Első korai emlékeim Pozsonyhoz kötődnek. Apám, aki ott született, a Jamniczky rokonsághoz menekített minket a német bevonuláskor. Akkor csak benéztünk Jamniczky Ottokár nagy-nagybácsikámhoz, tavasztól őszig Nagyborsán laktunk a nyaralójában, utána ´45 augusztusáig a húgainál, nagyanyám nővéreinél éltünk Bazinban. Felnőtt koromban is először Pozsonyban jártam, az ottani animációs fesztiválon, aztán még többször, a Magyar Intézetben tartottam előadást, Gabi elvitt egy találkozóra a helybéli öreg magyarokkal a Húsz esztendő Pozsonyban megjelenése kapcsán, szervezett nekem kiállítást is, átvettem egy életműdíjat az animációs filmfesztiválon, de a fő útvonal nem is Pozsony és környéke, a Csallóköz, hanem a Szepesség, a könyvek miatt. Az anyai nagyanyámat, Marczell Margitnak hívták, és a nemesi előneve, pedig Kisudvarnoki. Nagyrőcén született, ami Rozsnyó mellett van, Kisudvarnok meg a Csallóközben. S teljesen véletlenül – meg részint a Lékiratoknak (Jankovics Marcell: Lékiratok I.-II., Bp., Helikon kiadó, 2007,) is köszönhető, hogy megtaláltak engem a Marczell rokonok. És egy Magyarországon élő illető, aki az édesanyja révén rokon, írt nekem leveleket, elküldte a Marczell-címert, meg minden félét öreg Marczellekről, de engem nem nagyon érdekelt a dolog, nem akartam kilencven éves bácsikat fölhívni telefonon (nevet). Viszont a Demokratában megjelent egy interjú Marczell Zoltánnal, Kisudvarnok polgármesterével,, és a cikkből kiderül, hogy a Marczellek családi címerét tette meg a falu címerének. Úgy is van rendjén, hogy a falu hajdani birtokosának a címere a falu új birtokosaira, magára a falura szálljon. Ez különleges poén, ugyanis amint kiderült, a faluban majdnem mindenki rokon. Felvettem vele a kapcsolatot, , ő pedig mindenféle anyagokat küldött nekem, melyeket bele szeretnék tenni a Lékiratok javított kiadásába.
Újra ki tetszik adni a könyvet?
Jankovics Marcell: Igen, mert 2008-ban be kellett zúzatnom az összes maradék példányt, mivel a volt kommunista igazgatóm, aki a hétszázötven-egynéhányadik oldalon szerepel, beperelt. Úgy látszik nehezen viselte az igazságot. De ezt most hagyjuk.
Visszatérve a Marczellokhoz: A Marczell család az én családomban a legrégibb magyar ág, ezzel a furcsa névvel, a családi hagyomány szerint Szent Lászlótól származtatják magukat, ami egy kis túlzás, mert a leszármazást odáig már nem lehet követni, hisz lényegében minden tatárjárás előtti időre való hivatkozás gyanús, mert hát a tatárjárás, ugye, minden elsöpört. De az valószínű, hogy IV. Béla ideje óta stimmel a családfa, ami azért nagyon tiszteletreméltó múlt, és ami ennél is fontosabb, hogy azóta nem haltak ki. A legtöbb család ennyi idő után kihal apai ágról. Így ez még erősebb kötődés a Csallóközhöz, ha úgy tetszik.
Úgy tudom, hogy Komáromban is megfordult.
Igen, többször. Először nagybátyád invitált Komáromba, az ottani magyar gimnáziumban szervezett egy beszélgetést, ahova Duray Miklós vezetett engem be, s ott meglepő módon tudtak arról, hogy a nagypapa (Jankovics Marcell, 1874-1949)) Füleken volt képviselő, s hogy a sógora volt a Jamniczky Ottokár, aki Komárom megye zsupánja volt., Szóval olyan dolgokat tudtak a családomról, amelyek engem nagyon megleptek. S Szlovákia kis ország, ahol engem a szlovákok elfogadnak, mert csak ki kell mondanom azt, hogy Jamniczky, s már nyert ügyem van. Mert ugye Ján Jamnický, a színész náluk világszám, s bár távoli rokonság, Arisztid keresztapámnak volt másod-unokatestvére, de mégis rokonság. Gabival még kétszer volt dolgom Komáromban. Előbb közös könyvbemutatónk volt az ottani magyar könyvesboltban, legutóbb pedig a kiállítását nyitottam meg a Szent András-templomban. Amúgy a nagybátyádról annyit, hogy számomra, a legfontosabb kapocs a Felvidékhez és nemcsak a családi múltamhoz. S ezt nem azért mondom, mert az unokaöccse vagy. Szóval a kapcsolatunk egy apa-fiú kapcsolathoz hasonlítható a legjobban, nagyon szeretem őt, és minden együttműködésünk, közös munkánk kizárólag építő jellegű. Még egy konfliktusunk sem volt, egy percig sem. S úgy néz ki, hogy ez a kapcsolat sikeres is.
Említette, hogy gyakran járnak a Szepességben a könyvek miatt.
Jankovics Marcell: Ezeket a szepességi túrákat a könyvekhez vele csinálom, és ez engem inspirált, mert ugye most egy magyar szentekről szóló televíziós sorozaton dolgozom, és pontosan az ő általa készített fotográfiák jelentik azt a képi anyagot,, ami miatt a Felvidékre megyünk a filmes stábbal. A stábbal is voltam forgatni többször Bényen, Nyitrán, Poprádon, Késmárkon. Korábban, még a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején is forgattunk Lőcsén, Bártfán, Szepeshelyen. Mondok egy példát: Szent Erzsébettel kapcsolatban természetesen Kassán is forgatni fogunk, továbbá azokban a templomokban is, ahol Szent Lászlót ábrázoló faliképek vannak. Ez ugye már nem Szepesség, hanem inkább , Rozsnyó környéke. De föl fogunk menni , Bártfa környékére is. Gabi nem első alkalommal vitt el engem Szent Lászlóhoz kapcsolódós körútra, ahol megnézhettem azokat a templomokat, amelyekben Szent László-faliképeket fotózott. Szóval ez egy másik szál. Ha pedig végigtekintek az utazásaimon, bizony a legtöbbször Szlovákiában voltam életemben, tehát körülbelül háromszor annyiszor, mint Erdélyben. Nagyon közel van, ugyanakkor reklámozom is, mert nem értem, hogy a magyarok milyen keveset mennek a Felvidékre. Lőcse például mindössze négyórányira van innen, és mégsem mennek. Pedig olyan élmény… És Pozsony is szép, a szlovákok mára ráébredtek, , hogy hiba volt ledózerolni az emlékeket. Nem hitték, hogy az övék marad. Mostanra viszont másként látják, ezért törődni kezdtek velük. A lényeg, hogy erősen kötődöm a Felvidékhez.
Méry János, Felvidék.ma
Fotó: origo.hu, fidelio.hu
{iarelatednews articleid=”52954″}