A Hont megyei nemes családok kutatóit, a Tersztyánszkyak, a Horváthyak, az Ipolyi- Stummerek és a Szmrecsányiak leszármazottait a hajdani szabad királyi városhoz, Selmecbányához is sok-sok érzelmi kapcsolat, megannyi emlék s egyéb vonatkozás fűzi. Hisz az ősök közül néhányan itt is laktak, többen a lícrum vagy a piarista gimnázium, illetve az akadémia diákjai voltak. De voltak kötődéseik az olyan neves épületekhez is, mint a Krecsmáry- vagy a Zsembery-ház stb. Így természetes, hogy a túrázók ide is ellátogattak.
Selmecbánya ma a maga nyolcezer körüli lakosával alig népesebb település, mint a többi szlovákiai városka. Ám ha belelapozunk a történelembe, nyomban rájövünk, hogy mindez nem így volt valamikor. Selmec, a csodálatos
környezetben fekvő hangulatos város egykor Európa-szerte ismert helysége volt a történelmi Magyarországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának. Hírnevét az itteni bányáknak, aranyműveseinek, gazdag polgárainak, magas szinten oktató iskoláinak köszönhette elsősorban. A gazdag város patinás épületei, polgárházai és palotái, híres bányatórendszere ámulatba ejtette és magával ragadta az idegent. Népessége társadalmi rétegződését, nemzetiségét illetően is sokszínű helye volt ez az országnak. 1780-ban például a maga huszonnégyezer lakosával Selmecbányát Magyarország harmadik legnépesebb városaként jegyezték, s csak Pozsony és Debrecen előzte őt meg e tekintetben.
Megkapóak azok a leírások, melyek a hajdani bányavárost mutatják be, annak hangulatát idézik. Sajó Sándor, a Hont megyei illetőségű költő, Mikszáth Kálmán, a nagy palóc; ismert geográfusunk, Fényes Elek s még sokan mások írtak kellő alapossággal és részletességgel, élvezetes stílusban eme településről.
Az egyik forrás szerint a város alapításának legendája bizonyos Sebenitz nevű pásztorról szól, aki „az Óhegy sziklái alatt legeltette nyáját, amikor két gyíkra lett figyelmes. Az egyik hátán ezüst-, a másik hátán aranypor csillogott. Ezek a gyíkok vezették rá a pásztort a vidék arany- és ezüstlelőhelyeire. A gyíkok – inkább már sárkány formában – ott őrzik a település kincseit ma is a város címerében. A város pedig német és magyar nevét a pásztor nevéről kapta: Schemnitz és Selmec, míg mai neve Banská Štiavnica.”
Selmec tulajdonképpen a bronzkor óta kisebb-nagyobb megszakításokkal lakott hely. Neve viszont okiratos formában csak 1217-ben bukkan fel Bana alakban. A magyar államszervezés korától itt működött az első és legfontosabb nemesfémbánya, amely „István király pénzverésétől kezdve az ezüst zömét szolgáltatta”. Plébánosát 
1240-ben Gerhardként említik az okiratok. A város német vendégeinek tatárjárás előtti kiváltságlevele nem maradt fenn, de szövegének egy részét németre fordítva bedolgozták a XIV. századi városi jegyzőkönyvbe.
Selmec iskolái kapcsán el kell mondanunk, hogy itt a plébániai-városi iskolának már a XIII. században külön iskolamestere volt. Vannak, akik feltételezik, hogy már a domonkosok gimnáziumot alapítottak a városban, ennek azonban nincs elfogadható bizonyítéka. A XV–XVI. században azonban már lehetett itt a humanista gimnáziumokhoz hasonló városi-humanista iskola. A városi plébániaiskola a XVI. század elejétől „a humanizmus hatásaitól is érintve” volt, s 1530-ban evangélikus szelleművé vált, a humanista gimnázium tananyagát teológiával bővítve. A XVIII. század elejétől ez nagygimnáziummá vált, ahol németül és latinul tanultak. Az iskolapolitika gyakran változtatta ennek jellegét is. 1777-től lett ismét nagygimnázium, 1837-től pedig líceum. Az iskola poetikai osztályának volt diákja egykor Petőfi Sándor. Az ő idejében azonban még a latin volt a tannyelv, de működött már a Magyar Literatúrai Társaság, melyet 1826-ban Homokay Pál alapított. Az 1840-es évek elejétől lett csak a magyar és a szlovák az oktatás nyelve, ez azonban nem jelentette az összes tantárgy ilyen nyelven történő oktatását. Az 1870-es évektől magyarul oktattak, a német és a szlovák segédnyelv lett. Az iskola tanulója volt egykor Mikszáth Kálmán is, akivel a Tersztyánszkyak ősei is kapcsolatban álltak.
A Selmecbányai Királyi Katolikus Nagygimnázium alapítását 1649-re tehetjük. A jezsuita rend ekkor jutott szerephez a városban: átvette a lelkészkedést, s megindította a kisgimnáziumot. Miután 1669-ben visszavették a protestánsok által eltulajdonított Nagyboldogasszony-templomot, 1678-ban a domonkos rendiek monostora helyén felépítették a gimnáziumot. Egészen a XX. század elejéig működött itt az iskola. 1766-ban a hatosztályú gimnázium tantárgyai közé felvették a mechanikát és a hidraulikát, s ezeket az akadémia európai hírű tanára, Poda Mihály oktatta. A jezsuiták nagy gondot fordítottak a színjátszásra. Első színjátékukat 1690-ben mutatták be, s ez tekinthető a selmeci színjátszás kezdetének is. 1776-tól az intézetet a piaristák vették át. Az előadások nyelve kezdettől fogva a latin volt. 1784-ben vezették be a német nyelv tanítását. 1807-től Benyák Bernát a magyar nyelvet külön tantárgyként adta elő. 1851-től lett az iskola főgimnázium, s 1870-től vált magyar tannyelvűvé, szlovák „segédnyelvvel”. Az iskola országos hírű gyűjteményei közül főleg a növénytani, az ásványtani és az állattani volt gazdag. Tanárai közül többen is országos hírnévre tettek szert. Benyák Bernát nyelvészként, költőként és pedagógusként egyaránt sikeres volt. Cziczka Sándor a zenei élet irányítójaként vált híressé. Tóth Imre, a város rendkívüli tehetségű orvosa egészségtant oktatott itt. De említhetnénk még a biológus Pachinger Alajost, a történész-levéltáros Miklósy Zoltánt, a magyar nyelvű világi színjátszás úttörőjét, Simai Kristófot is. Valamennyi Ipolyi-biográfus megemlíti, hogy egy ideig az iskola diákja volt Ipolyi Arnold is.
A selmeci Bányászati és Erdészeti Főiskola (ez a megnevezés 1904-től használatos/) története is gazdag múltra
tekint vissza. Az első magyar bányatisztképző iskola – K. k. Bergschule – Bányászati-kohászati Tanintézet – III. Károly nevéhez fűződik. A Selmecen felállítandó intézmény működését a bécsi udvar 1735. június 22-i leirata szabályozta. A „magasabb képzési formáció” első oktatója Mikoviny Sámuel professzor, a tudományos térképezés megalapítója, a rendkívüli képességű polihisztor volt. Sok-sok diákjából nevelt világszerte elismert szakembert. Ilyen volt többek közt Karl Josef Hell, a világhírű géptervező és építész, valamint Christof Traugott Delius, a bányaműveléstan hallhatatlan szerzője.
Selmeci barangolásaik során a családfakutatók természetesen csak töredékét tudták szemügyre venni ama sok látnivalónak, amit e város kínál. Elzarándokoltak többek közt a Kálvária-hegyre, megtekintették annak templomait, stációit. A kálvária gondolatának szorgalmazói a XVIII. században a jezsuiták voltak, akik polgári támogatással 1744–1751 közt meg is építették Európa egyik legszebb térhatású szent helyét. A hegy eredetileg a Fritz családé volt, ám amikor az evangélikus Fritz Lipót András tudomást szerzett a jezsuiták magasztos eszméjéről s arról, hogy Berger páter a szóban forgó hegyet szemelte ki a nemes cél megvalósítására, ingyen átengedte azt nekik.
Selmecet felkeresve ugyancsak elsőként tárul elénk a város feletti Óvár, mely eredetileg nem is erődítménynek épült: a dombon álló egykori templomot az itteniek a töröktől való félelmükben alakították át védővárrá. A monda szerint a vár tornyában történt a messze környéken ismert selmeci pénzhamisítás. Gróf Cotten János Zsigmond, Rákóczi lovas kapitánya vetemedett arra, hogy – a fejedelem bizalmával visszaélve – titokzatos módon fényes poltúrákat /ezüstpénzeket/ verettesen itt önnön meggazdagodására. Büntetése természetesen nem maradt el. Az Óvár alapjául szolgáló háromhajós, román stílusú bazilika-templom 1220–1240 közt épült a Paradicsom-hegy alatt. A Miasszonyunk-templomot a templáriusok, azaz a vörös barátok építették, majd a domonkosoké lett. Körülötte terült el akkor a város magva és a nagy temető is. Mellette megépült még a Szent Mihály-kápolna, amely ma is áll. A román bazilikát a XV–XVI. században gótikussá építették, de a történelem során reneszánsz, barokk és neogótikus elemekkel is bővült. 1486-ban a templomot már erődítették. s 1505-ből már ismert a vártemplom kapitánya, bizonyos Máté nevű katonaember. A túrázok még megérkezésük után körbejárták a várudvart, s megtekintették az ott látható Honvédszobrot, amely valaha a város egyik terén állt, s melyet a nagy magyar költő, Tóth Árpád édesapja, Tóth András /1858–1929/ debreceni szobrász készített. 1919-ben ezt a szobrot Selmecbányán ledöntötték.
Selmecbánya másik jelképe, a város panorámájának domináns része, a Leány-hegyen /Frauenberg/ emelt Újvár vagy Leányvár. A fehérre meszelt reneszánsz erőd a török veszély idején, 1564–1571 közt épült. A négy
saroktornyos, hatszintes, fatornyú, bástyaszerű épület 24 olasz ágyúval védte egykor a várost, különösen a Léva és Bakabánya irányából várható támadásoktól. A vár emeletei tagolatlanok, a saroktornyokban kisebb szobák vannak. Az épületben ma a törökellenes harcokra emlékeztető kiállítás, illetve gyűjtemény látható /Expozícia protitureckých bojov na Slovensku/. Itt állítottak ki néhány olyan festményt is, amely a XX. század elején a Honti Múzeum tulajdona volt. E helyet is szemügyre vették a magyarországi barangolók.
A Leányvár környékén bár hosszabban kell időznie hagyományaink kutatójának, ám erre most csak kevés idő jutott. Ám így is meg tudták tekinteni a Hegybányára vezető főút jobb oldalán, 638 méter tengerszint feletti magasságban 1554-ben épült reneszánsz, egyemeletes Piargi-kapuz /Hegybányai-, Szélaknai-kapu/ s a tőle nem messzire álló, Selmec ugyancsak egyik jellegzetes épületét, a Klopacskát /Kopogó, Kopogtató, Kótogót, Katakoló, die Klopf/. A keskeny, négyszögű, fatornyos, kétszintes épületet 1681-ben emelték reneszánsz-barokk stílusban. A torony első emeletén lakott bakter éjjel két órakor szólaltatta meg a jávordeszkából készített kopogtatót az épület legtetején. Negyedóra hosszat „kopogtatott”, ébresztve a város különböző pontján lakott bányászokat, s figyelmeztetve őket a kezdődő műszakra. A Klopacska hangjára „kigyúltak a hegyoldalakon az apró bányászházacskák ablakai, majd elindult a völgy irányába a sok száz, pislogó bányamécs”, s a bányászok „Glück auf!” /Szerencse föl!/ köszöntéssel üdvözölték egymást a gyülekező helyen
A Klopacska, illetve a Hegybányai-kapu környékén járva nem kerülhetjük el a selmecbányai temetőket sem. Hisz ezek itt a történelem nyitott könyvei, megannyi híres ember, jeles szülött emlék- és nyughelyei. Selmecbányán egyébként tizenkét temető található, s ezek legtöbbje egymás mellett sorakozik a szóban forgó területen. Ide csak rövid időre néztek be a látogatók, ízelítőt kapva egy újabb és hosszabb kutakodáshoz.
Többször említettük már, milyen gazdag Selmecbánya műemlékeit illetően; az építészeti stílusok mily színes tárháza fedezhető fel a városban. Nem véletlenül lett hát a világörökségnek is része. A családfakutatók nem messzire laktak a Kamaraháztól /Kammerhof/ (1550 táján épült), s így lehetőségük volt azt szemügyre venni, akárcsak a Nagyboldogasszony templomot, a piarista-rendházat vagy a Mikovíny-házat. De látták az ősök által is birtokolt Krecsmáry-házat is, azt a klasszicista homlokzatú, eredetileg gótikus-reneszánsz épületet, amelyben 1764. szept. 18-án Jacquin Miklós József /1727–1817/, a bányászati-kohászati tanintézet első tanszékének professzora megkezdte az oktatást. A XVI. században emelt ház tehát az akadémia legelső épületeinek egyike, amit a bejárati ajtó feletti emléktábla is hirdet.
A Szentháromság tér közelében megnézték Selmecbánya egyik legszebb, az akadémia egyik legnevezetesebb épületét, a Fritz-ház /Fritz von Friedenlieb/, amely eredetileg reneszánsz stílusú, egyemeletes épület volt, amely waldbürger-háznak épült. A XVIII. században átépítették. 1891-ben megvásárolta a bányakamara /már előbbről is bérelték/, s ezt követően Schulek Frigyes műépítész tervei szerint átépítették. Falpillérekkel tagolt homlokzatát szgraffitó-díszes sávok ékesítik, megannyi bányász- és erdészemblémával. Az épületben székelt az akadémia rektori hivatala; itt volt a nagy rajzterem, itt kaptak helyet a gyűjtemények és a könyvtár, s a XIX. században itt
tartották az előkelő selmeci bálokat. Ezzel átellenben látható Selmecbánya legrégibb épületei egyike, a Szent Katalin-templom, melynek építését a XV. század utolsó negyedében kezdték. 1491-ben már nagyrészt felépült Isten itteni hajléka, de csak 1500-ban szentelték fel.
A város régi terének meghatározó eleme a Szentháromság-szobor. Miután az 1710-es nagy pestisjárvány Selmecen is megszűnt, a városbíró elhatározta, hogy a polgárok nevében Szentháromság-szobrot állíttat a téren, melynél minden évben Szentháromság napján istentiszteletet tartanak. 1711-re el is készült az első szobor. 1755-ben hozzáfogtak az új emlék felépítéséhez. A barokk stílusú szoborkompozíció 1764-re lett kész. A szobrokat D. Stanetti olasz szobrászművész tervei alapján K. Holzknecht kőfaragó készítette.
A tér bal oldalának első háza a Zsembery/Sembery/-ház. Két XVI. századi épület összekapcsolásával alakult ki, mai alakját 1803-ban nyerte el Thalher műépítész terveinek kivitelezése alapján. Egyik részében plébánia működött. Itt léptek fel a Selmecre érkező színházak is, s az épületben működött a Szitnya Egyesület. Ami a házat híressé tette, az az 1808-ban felállított Erdészeti Tanintézet, illetve annak első tanára H. D. Wilckens professzor, aki itt kezdte meg előadásait 1809. február 12-én. Ezt adja hírül az épület falán elhelyezett emléktábla is.
A tér jobb oldalán álló épületek közül elsőként az evangélikus líceumot említjük. Keletkezésének ideje – mint tudjuk – a reformáció idejére esik. Új otthonát, amelyhez 1864-ben hozzácsatolták a Kachelmann család által adományozott épületet is, 1686-ban maga a hitközség vásárolta. A XIX. század elején az épület már szűknek bizonyult, azért 1826 végén úgy döntöttek, hogy azt lebontják, s helyén újat emelnek. Amikor a következő évben elkészültek az emelettel, az egyház elhatározta, hogy „az épületet 2 emeletre emeli”. A klasszicista stílusú, az akkori oktatási követelményeknek megfelelő modern épületet 1830. június 25-én avatták fel. Az 1838/39-es tanévben az új líceumépületben folytatta tanulmányait Petőfi Sándor, aki Aszódról került ide. Osztályuk „a líceum kapuján bemenve jobbra az első volt”. A költő először a líceumhoz közeli Felső-Rózsa utcában lakott, a paplak mellett Keupecz Imrével, Plachy Samuval és Szalay Frigyessel. Szállásadóját Proszperínyi Mihálynak hívták. Később az iskolasor utolsó házába költözött, egy bizonyos Frndák nevű családhoz. Több selmeci vonatkozású verse is fennmaradt /A hűtelenhez, Áldozat, Bú, Kegyetlen a végzet stb./. 1896. június 8-án a Líceum Petőfi Köre állíttatta azt az emléktáblát, amely még ma is látható az épületen. Ugyancsak ott áll az Andrej Sládkovič szlovák költő tiszteletére állított emléktábla. Mikszáthnak, sajnos, már „nem jutott” itt hely, pedig a gimnázium utolsó két osztályát ő is a „sárgára meszelt” líceumban végezte. Gyakran idézte nagy elődje szellemét, a Petőfi-legenda Selmecen című munkájában például így írt: „Ha leszállt az est a sajátszerű városra, ha elnyelte a homály az óriási köveket, s kitöltötte a borzadályos szakadékokat, ha fekete róna lett a girbe-burba, púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombja röpülni kezdett, s képzelt zsongással telt meg az éj: akkor én sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt víve lantját.”
Ugyancsak megnézték a túrázók az akadémia új épületeit. 1888-ban tették le az első alapkövet, 1890-re elkészült az épület, de az ünnepi átadásra csak 1892. június 6-án került sor. 1900-ban adták át az erdészetihez hasonló stílusban épült, klasszicizáló formájú Bányászati és Kohászati Palotát. 1912-ben átadták a Kémiai Palotát is. Az épületeket szép botanikus kert veszi körül. 1913-ban emelték a vaskohászati anyagvizsgáló laboratóriumot. A túrázók innen is gazdag élményekkel távoztak, és Szentantal felé vették útjukat.
Csáky Károly, Felvidék.ma
Képek a szerző gyűjteményéből
{iarelatednews articleid=”54385,54332,54331,54296″}
