Batta György most induló sorozata Fábry Zoltánnak (1897-1970) állít emléket. A „stószi remete” idén 45 éve (május 31.) hunyt el.
„Az olyan vezéralak, mint amilyen Fábry Zoltán is volt, vagyis akit a népe emelt ennek az erkölcsi elismerésnek a magasába, kétféle örökséget hagy hátra halálakor. Először is adományozza mindazokat a szellemi kincseket, melyekkel az utódok hosszú-hosszú időt át sáfárkodhatnak, s melyeket, akár a cipóba sütött aranytallérokat, előszedegethetnek ínséges óráikban. A másik hagyaték a hiány: nincs többé testi mivoltában a közös sorsot mindvégig viselő, a nehéz helyzetekből minduntalan kiutat találó, a legsúlyosabb terheket vállaló lélekember. Fábry Zoltán tizennyolc éve hiányzik, közel két évtizede nem jön válasz Stószról a kor fogalmazta nagy kérdésekre.
Én még láttam őt mosolyogni a stószi ablakból, én még leveleket váltottam, beszélgettem vele, rögzítettem a fontosnak és érdekesnek minősített, vele összefüggő vallomásokat és adatokat: én is gyűjtöttem a színeket a portréhoz, hiszen tudtam, ő a mi legfontosabb emberünk.
A halál aztán rendre koporsóba parancsolta legjobb ismerőit: a kassai dr. Simai Bélánét és dr. Berzeviczy Jánost, a stószi Wlaszlovitsékat – kortársait. És közben felnőtt egy nemzedék, amely már nem láthatta a halandó Fábryt. Ezek az ifjak már csak a tankönyvekből ismerhetik a csehszlovákiai magyar közgondolkodás meghatározó, nagy alakját.
Fábry Zoltán életműve nem könnyű olvasmány, hiszen csupa vér és csupa könny a huszadik század is, melynek első hét évtizedében élnie adatott. Két világháború sújtott le rá, görnyedt a teljes jogfosztottság terhe alatt, sebezték a meg nem értés srapnell-szilánkjai, fárasztotta meggyengült teste, a tüdő, a szív. Legszűkebb környezete nagy ritkán csüggedni, olykor zokogni látta sorsfordító órákban, mégsem ez a jellemző reá. A legbátrabbak közül való volt, erős lelkű, jövőbe látó magyar. Fegyver s vitéz ellen hadakozott egy életen át – hat éves, mikor a levegőbe emelkedik a Wright-fivérek repülőgépe, a mai bombázók őse, és meg kell érnie Hirosímát is!
Volt idő, amikor a nyelvünket, s vele együtt a múltunkat akarták lebombázni, de ő az ilyen pusztítás ellen is felemelte szavát. Ezt a kis könyvet mindenekelőtt azoknak szánom, akik jól tudják: nemzetiségi önismeret nélkül nincs megbízható világismeret sem, s akik felismerték, hogy a stószi patakban talált kagyló igazgyöngyöt rejt, éppolyan fényűt, amilyet az óceánokból hoz felszínre az ember.”
Az idézett sorok éppen negyedszázada megjelent könyvecskémből, a Színek Fábry Zoltán portréjához című, részben esszé-, részben dokumentum kötetem előszavából valók. Közben nagyot változott a világ itthon is, meg a bolygónkon is. Mi, a (cseh)szlovákiai magyar nemzetrész tagjai végre olvashatjuk a kassai születésű Márai Sándor naplójegyzeteit, regényeit és verseit, hiszen ő napjainkra európai hírű íróvá vált. És egyre többet tudunk gróf Esterházy Jánosról is, aki Nyitraújlakról, a Zobor alól elindulva vált vértanúvá mindnyájunk igazsága védelmében.
Fábry Zoltán példamutató magatartására, erkölcsösségére és bátorságára azonban mintha nem fordítanánk elegendő figyelmet. A második világháború utáni időkben, 1970-ben bekövetkezett haláláig ez a stószi közgondolkodó volt a mi szellemi vezetőnk! Sorozatunk mindazoknak szól, akiket érdekel a múltunk, s akik hálás szívvel gondolnak történelmünk példamutató egyéniségeire.
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből {iarelatednews articleid=”53623,49212,44776″}
