Az elmúlt hétvégén egy írást közöltem itt, a Felvidék.ma portálon, Marian Kotleba, Besztercebánya megye elnökének nyílt leveléről, amit Orbán Viktornak, Magyarország miniszterelnökének írt.
Az írásban kétségeimnek adtam hangot, mert nem hiszek az olyan „békejobb” őszinteségében, amikor titokban, a másik kézben tőrt szorongatnak. Ismerve Kotleba úr előéletét, most épp erről van szó.
A cikket sokan olvasták, még olyan olvasó is akadt, aki megtisztelt azzal, hogy kommentárban ossza meg velem a véleményét. Igaz, hogy leegyszerűsítve a kérdést, és túlbecsülve személyemet „lázításnak” titulálta írásomat.
Nekem ugyan fogalmam sincs, hogy mit érez a cikkben lázításnak a tisztelt olvasó, de ez a szó mégis szöget ütött a fejemben.
Mi magyarok /nemcsak magyarok?/, hihetetlenül rosszul tűrjük a miénkétől eltérő véleményeket, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy akinek más a véleménye, az személy szerint ellenünk is van.
Pedig, felesleges – sőt, mi több, káros – az ilyen sarkítás. Annak, akinek más a véleménye, egészen egyszerűen, lehetnek mások a szempontjai is, amelyek alapján véleményt mond. Sőt, lehetnek köztük olyanok is, amelyek nekünk eszünkbe se jutottak, de érdemes őket megvizsgálni, mert új megvilágításba helyezik a kérdést.
Erre mondja a népi bölcsesség, hogy több szem többet lát.
…
Az egysíkú gondolkodásnak azonban további káros következménye is van: képtelenné tesz bármiféle változásra, ami több mint hiba – bűn!
Igen, elsősorban önmagunkkal szemben elkövetett bűn, mert képtelenek leszünk a változásra, a világ folyton változó kihívásaira reagálni, és így előbb-utóbb múzeumi kellék leszünk, ami ott porosodik a sarokban, míg egyszer valaki ki nem dobja, mert csak a helyet foglalja.
Lám, még legnagyobbjaink is hányszor ostorozták a magyarságot, tunyának, változásra képtelennek nevezve a népet – de mindnyájan tudjuk, hogy ez amolyan „érted haragszom, nem ellened” szerű korholás volt. Tanárok a megmondhatói, hogy vannak diákok, akiknek szükségük van a fejmosásra, ahhoz, hogy összekapják magukat, és kihozzák magukból, ami valójában bennük van, hogy kibontakoztassák igazi képességüket.
Mikszáth és Jókai regényeiben szinte mindig van egy félbolond arisztokrata, aki a „dicső” múltban él, nem hajlandó tudomást venni a jelenről, és általában köznevetség tárgya. Ők ezzel bizony koruk maradiságát figurázták ki.
Most veszem azonban csak észre, hogy eltértem attól, amit kezdetben írni akartam a gondolatok szabadságáról, és a vélemények pluralitásáról. De hát, ez is hozzá tartozik, a témához.
Vagy nem?
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”55264,55270″}