Gyerekkorom nagy élményét jelentették azok a nyári vasárnap délutánok, amikor a szomszéd udvarban összejött a kártya-parti. Ezt a közösséget a két világháborút megjárt nemzedékek tagjai alkották. Az ifjabb és a legfiatalabb nemzedék nem csak „kibicelve” állta körül a kártyázókat, hanem egy nagy, gondolatban megtett utazás résztvevői voltak. A házigazda – Pista bácsi – mozgását a műláb nyikorgó hangja jelezte. Bár javában „épült a szocializmus”, Pista bácsi vezetéknevét szinte mindenki az 1939-ben kapott „vitéz” címmel helyettesítette. Ebben a csoportban általában tőle kérdeztek először, s akkor gondolatban ott voltunk Galíciában, hallottuk az egyszerű katonák helytállásának különböző történeteit. Majd óriási távolságot megtéve Isonzóba érkeztünk, az Alpok déli nyúlványaihoz, ahol éveken át aratott a halál. Alkalmasint nagyapám pontosított, aki huszárként harcolta végig az első nagy háborút.
Borzadva hallgattam, hogy az olasz fronton századuk 70 százaléka elesett. E háború veteránjai harcoltak, de nem gyűlöltek, egy ország katonáiként teljesítették törvényben előírt kötelességüket, de nem „kéjjel öltek”. A következő nemzedék már a Don-kanyarba vitte a hallgatóságot, megfagyott, kiszolgáltatott katonák és civilek, az országot megszálló németek, bejövő oroszok, akik erőszakoskodnak, zabrálnak (rabolnak)…, megmutatva a háború minden embertelenségét!
Ez a második háttérbe szorította az elsőt, hisz a borzalmak már nem távoli csatatereken történtek, hanem megjelentek az otthonokban, s nem kíméltek senkit.
De szabad – lehet elfelejteni az elsőt?! Még ha akarnánk, sem lehet, hisz az első következménye a második. Igazságtalan békekötés, hazug-rabló lelkület a győztes és az új államok vezetői részéről. Ezért fontos, hogy mi ne a vesztes nemzet, lélekbénító lelkületével, lehajtott fővel emlékezzünk, hanem a becsületesen és rendületlenül helytállók emléke előtt tisztelegjünk, felemelt fővel. A csatatereken hősiesen küzdők nem váltak rabló hordává, mint egyes „győztesek”.
Sokan keresik fel ezekben az években az ismertebb csatatereket, emlékműveket, hogy emlékezzenek a nagyapák, dédapák hősies helytállására, és elhelyezzék a kegyelet virágait. De van, amikor az emlékezés nem előre eltervezett módon történik.
Szeretteimmel 2006 júliusában Svájc délkeleti részében, Graubündenben tölthettünk pár napot. A csodálatos táj, és történelmi épületek – Müstair Nagy Károly által 800-ban alapított temploma – mellett a 2000 méter feletti hágók jelentettek nagy csábítást arra, hogy a magasból láthassuk Isten csodálatos világát. Így indultunk el az olasz terület felé, hogy a Stilfserjoch hágó – Passo delle Stalvio 2740 méteres magasságában Olaszország és Svájc alpesi tájait megcsodáljuk. A 49 hajtűkanyar már jelezte, nem mindennapi helyhez közeledünk. A hágó nagy parkolója fölé magaslik a Garibaldi-ház több mint 100 méteres magasságban. Úgy döntöttünk, oda is felkapaszkodunk. Megérte, a kilátás hihetetlenül gyönyörű, tőlünk alacsonyabban óriási gleccserek, nagyszerű látványt nyújt az ide vezető szerpentin is. Az ámulatból felocsúdva egy fehér tábla vonta magára figyelmünket, amely tőlünk vagy 50 méterre szinte ragyogott a sötétszürke sziklák között. A márványtáblához érve lélegzetünk is elakadt. Az itt elhelyezett emléktáblán a Habsburg és a magyar királyi korona alatt, ugyanis német és magyar nyelven a következő szöveg olvasható:
„Mindhalálig híven császári és apostoli királyi legfőbb hadurához, híven hazájához és szülőföldjéhez, dicső őseihez méltóan védelmezés a 29. Magyar Loudon Gyalogezred IV. Tartalék Zászlóalja a világháború 1915, 1916, 1917 és 1918 küzdelmes éveiben Kalal százados, majd Kunze alezredes vezénylete alatt a Stilfserjoch hágóját, a Dreisprachspitze-Scorluzzo-Nagler-Krytalkamm hóborította kietlen, jeges bástyáit dicsőséggel több, mint 40 ütközetben egy lépést sem hátrálva a bátor ellenség elől. E zászlóalj neve mindenkorra összeforrt azon csúcsokkal, melyek hősi küzdelmének néma tanúi valának: Scorluzzo, Höheschneid, Tukettspitze, Hinterer Madatch és Krystalkamm. Ha majdan boldogabb erre jársz óh, vándor, tisztelettel emlékezzél azon hősökre, kik hóviharban, távol szép hazájuktól, halál és ezer szenvedés között híven oltalmazták a Habsburg korona e drága kincsét.
Itt üdvözölték 1917.szeptember 16-án Császári és Királyi legfőbb hadurukat, ki ellenséges ágyúk dörgő szózata között meglátogatta derék fiait.
Sokat talált az ellenség golyója Dél-Magyarország hű fiai közül, és bőven aratott az Alpok fehér halála is közöttük, de Isten szeretettel kegyelmébe zárta hőseit.
Emelte ezen emléket az 1918. évben a bátor IV./29. sz Tartalékzászlóalj adományaiból körletparancsnok Freiherr von Lembruch ezredes.”
Akaratlanul is a rég elhunyt szomszéd Pista bácsi és nagyapám elbeszélései jutottak eszembe. Elérzékenyülve álltunk az emléktábla előtt. A 29. magyar Loudon gyalogezred, IV. tartalék zászlóaljának katonái egy olyan területen védték a hazát, ahova napjainkban is csak május közepétől szeptember közepéig mehet fel a turista. Télen a hó magassága akár 2-3 méter is lehet. Egy olyan területet védtek, amelytől ma Ausztria és Olaszország határa majd 100 km-re van. Maga a hágó és a fölé magasló Garibaldi-ház Olaszországban van, de az emléktábla Svájc területén. A nagy tábla mellett egy kisebb táblán a zászlóalj tisztjeinek neve olvasható.
Ez év júliusában ismét fejet hajthattunk a hősök emléke előtt, s örömmel láttuk, hogy a Reiffeisen Bank jóvoltából tájékoztató táblák ismertetik a látogatókkal az első világháború itt lezajlott eseményeit hat nyelven: németül, rétorománul, olaszul, franciául, angolul és magyarul! (Szlovák, román, szerb és ukrán politikusok figyelmébe ajánlom!)
Csoma László, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”55571,47034,39392″}
