Bár a Felvidéken, Ipolyságon született, s ott is érettségizett 1975-ben, majd két év katonai szolgálat után a pozsonyi Komensky Egyetemre is járt összesen két évig, de innen részképzésre Szegedre ment, tanulmányait mégsem itt, hanem végül Budapesten fejezte be. Feleségével, aki lengyel származású, szegedi egyetemi évei alatt ismerkedett meg – annak köszönhetően, hogy a nyolcvanas években a „Szolidaritás karneválján” találkoztak. Abban, hogy a lengyel kultúrát megszerethesse, elmondása szerint a szlovák nyelv igen sokat segített, mert első lengyelországi látogatásai során egy kukkot sem beszélt még lengyelül. Vele utazó magyar egyetemista társai közül azonban ő volt az egyetlen, aki az orosz és a szlovák nyelv birtokában megértette, hogy miről van szó, és azt társainak közvetíteni tudta, hiszen mint fogalmazott, akkor „érteni kellett, ami Lengyelországban folyik”! Ez biztosította az embernek azt a „doppingot”, hogy tanuljon meg minél előbb lengyelül! Első lengyelországi útja után Molnár Imre ezért be is iratkozott a Lengyel Intézetbe lengyelt tanulni, de sokkal többet jelentettek számára a lengyel barátok és ismerősök, és a köztük eltöltött idő. Az egyetem után (cseh, szlovák, lengyel) tolmácsolással kereste a kenyerét, a rendszerváltás éveiben már kutathatott, de volt hivatalnok, majd munkanélküli és az ezredforduló után varsói magyar kulturális attasé. Sokkal logikusabb lett volna, ha korábban kerül Pozsonyban, de a sors úgy hozta, hogy csak az idén szeptembertől vezeti a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézetet. Interjúnk Molnár Imre történésszel.
Nézegetem a budapesti bölcsészkar 1983-as egyetemi vitáinak krónikáit és elég gyakran botlom Molnár Imre nevébe. De volt Budapestnek szegedi és pozsonyi előzménye is…
Az egyetemet akár Pozsonyban, akár Szegeden, akár Budapesten úgy végeztem, hogy minden nap tisztában voltam azzal, hogy lehet, hogy holnap már nem leszek diák. És erre kétszer volt komoly esélyem. Pozsonyban, mert ott kezdtem egyetemre járni, 1979-ben egy tanár ismerősöm megüzente, hogy már alá is írták a kirúgásom papírjait, de az üzenet időben érkezett Szegedre, mert akkor éppen ott voltam részképzésen. Így inkább Szegeden maradtam, hogy ott fejezzem be az egyetemet. Bő két év elteltével aztán, szintén egy kedves tanárismerősöm, aki most már meghalt, Kristó Gyula professzor 1982-ben, a Szolidaritást leverő hadiállapot idején szólt, hogy „forró lett a talpam alatt a talaj”. Hálás voltam ezért a figyelmeztetésért, mert így el tudtam még azelőtt jönni Budapestre, mielőtt Szegeden a bölcsészkarról kitették volna a szűrömet. Életem során, amikor ilyen helyzetekkel szembesültem, akkor nem tettem mást, mint amit a kisebbségi ember életösztönéből, reflexeiből szinte öntudatlanul merít a túléléshez. A kisebbségben nevelkedett ember ugyanis korán megtanulja, hogy neki többet kell teljesítenie, mint a kényelmesebb helyzetben lévő többségieknek.
1983-84-ben a Dialógus Békecsoporton kívül részt vettél a bölcsészkaron zajló keresztény ébredésben, ami talán még a direkt politizálásnál is veszélyesebb volt.
A Dialógus világmegváltó naivsággal az akkori nyugati békemozgalmakhoz igyekezett kapcsolódni, olyan jelszavakkal, hogy sem atomfegyver, sem atomerőmű nem kell, és békében szeretnénk élni. Nálunk persze mindenki tudta, hogy ez a kérdés a Bakonyban elrejtett szovjet atomrakéták miatt számított kényes kérdésnek, hiszen azok létét a hivatalos politika tagadta. A másik az ökológiai mozgalmak, amelyek jegecesedése a Duna Mozgalom illetve a Duna Kör volt, amelynek alapításánál szintén jelen voltam a Rakpart Klubban. Ezekhez hasonló volt a keresztény megújulás, amelybe akkor kapcsolódtam be, amikor a politika már bezáródott körülöttem. A Mozgó Világ elleni – a mából nézve persze megmosolyogtató – de akkor hatalmasnak tűnő diákmegmozdulást (hiszen megtöltöttük a jogi egyetem nagyelőadóját), csírájában elfojtották. Vagyis a politika semmiféle perspektívát vagy kiutat nem kínált az akkori helyzetből. Elmentünk a falakig. A végsőkig. A falak végén, a szakadék szélén ugyan ott volt a demokratikus ellenzék, de ez annyira vékony réteg volt, mint a tojásnak a héja. Tömegbázisa szinte semmi, valójában egy nagyon tiszteletre méltó „értelmiségi buli” volt. Világosan lehetett látni, hogy ez az értelmiségi mozgolódás a társadalmat nem lesz képes megváltoztatni. Az akkori kádári társadalom pedig egy erkölcseiben is velejéig romlott világ volt. Tehát lelki megújulásra volt szükség, aminek nemcsak a hívők, hanem mindenki más is szükségét érezte. Ezeket otthon egyébként megkaptam és eredetileg természetesnek vettem, de aztán eltávolodtam tőlük. Ez a keresztény megújulási mozgalom a biblia értékeire épült, ökumenikus volt – és sokan, én is akkor találtam vissza a saját keresztény hagyományaimhoz.
Neked 1985-86-ban kellett befejezned az egyetemet. Utána egy darabig fordításból éltél, vagyis a szlovák és a lengyel nyelvnek köszönhetted, hogy boldogulni tudtál.
Valójában nemcsak tolmácsoltam, hanem idegenvezető is voltam. Sőt, fordítottam is, mert Szlovákiából úgy jöttem Magyarországra, hogy otthonról semmilyen anyagi támogatást nem kaphattam a szüleimtől, mivel ők anyagilag ezt nem engedhették meg. Ha kellett ezért Szegeden a menzán mosogattam, takarítottam a kollégiumban, így volt ágyam, ahol alhattam és ennivalóm. Hét végén kőműveshez jártam dolgozni és ebből vettem könyveket és jegyzetet. A tolmácsolással és a fordítással az előzőekhez képest már úri dolgom volt.
1988-89-ig azért még eltelt némi idő. Mikor „egyenesedett ki” a pályád?
1986-ban fejeződött be az átmeneti időszak, mert akkor megkaptam a harmadik, a szociológusi diplomámat. A Mezőgazdasági Múzeumba kerültem levéltárosként, muzeológusként, olyan munkatársak közé, mint Pintér János vagy Für Lajos, akit oda száműztek az 56-os múltja miatt. 1988-ban megalakult a Magyarságkutató Intézet az Országos Széchenyi Könyvtárban. Ennek vezetője, Juhász Gyula professzor, aki tanárunk volt az egyetemen. A kutatóintézetbe Juhász Gyula hívott meg, hogy legyek a csehszlovákiai magyarság kutatásával foglalkozó tudományos munkatárs. Ez azért volt nagy szó, mert ez az intézmény foglalkozhatott hivatalosan a kisebbségi kérdéssel, amely korábban tabu-téma volt. Csak búvópatak-szerűen hoztuk a híreket hazulról és azokat legfeljebb eldugott, kis újságokban publikálhattuk. Az intézet viszont alapkutatásba foghatott, amelyben a határon túli magyar kisebbség történelmét is feldolgozhatta. Akkora persze már világos volt az is, hogy ezt a kérdést nem lehet a múltba zárni, hisz aktualitása a jelenben volt érezhető igazán. A Kisebbségkutató így egyre inkább aktív, kapcsolattartó intézetté alakult. Nagyon sok későbbi kisebbségi politikus, mint például Markó Béla filozófusként, vagy Duray Miklós még közíróként, illetve Kárpátaljáról Fodó Sándor keresett meg bennünket. Így egy élő kapcsolatot sikerült kialakítanunk az őket körülvevő közeggel is, sőt, még támogatni is tudtuk őket. Ennek köszönhetően leginkább ez az intézet volt tisztában azzal, hogy mi történik a határon túli magyarok körében. Nem véletlen, hogy amikor a rendszerváltás után Antall József kormánya megalakult, és a Miniszterelnöki Hivatal részeként létrejött a Határon Túli Magyarok Hivatala, akkor ez az intézet lett a bázisa az ott folyó munkának. Így lettem én is a Miniszterelnöki Hivatal munkatársa.
Hogyan lett Molnár Imréből diplomata?
Az első Antall-kormány választási bukása után az új Horn-kormány a Határon Túli Magyarok Hivatalát teljesen átszervezte, így én is kikerültem onnan. Az anyaintézményembe mentem vissza, amelyet akkor már nem Magyarságkutató Intézetnek, hanem Teleki László Alapítványnak hívtak. Közben persze gombamód szaporodtak azok a műhelyek a határon belül és kívül is, amelyek tudományosan kezdtek el foglalkozni a kisebbségi kérdéssel. Én hálás voltam ezért az anyagilag nem könnyű időszakért, mert ekkor doktoráltam le, ekkor írtam meg az első könyvemet Esterházy Jánosról. De a Teleki László Alapítvány egyre kevesebb állami támogatást kapott, így onnan hamarosan gyakorlatilag az utcára kerültem. 1995-1996-ban munkanélküli lettem, de 1998-ban a Fidesz megnyerte a választásokat és közvetlenül előtte felvételiztem a Külügyminisztériumba, mert ott akkor a szlovák referatúrán volt egy üresedés. A Külügybe azonban már csak az első Orbán-kormány hatalomra kerülése után vettek fel. Mivel azonban közben betöltötték a szlovák referatúrát, így végül a lengyel referatúrára kerültem, mert ott volt szükség egy munkatársra. És 2-3 év múlva mentem ki először Varsóba négy évre kulturális tanácsosnak, ahol a közéleti-társadalmi kapcsolatokért is feleltem.
Felvidéki magyarként miért kezdted el a lengyel kultúrát tanulmányozni, azon kívül, hogy a feleséged lengyel?
Aki a Kádár-korszakot átélte, mint mi itt Magyarországon, annak Lengyelország egyfajta fellélegzés volt. Diplomataként is tapasztalhattam, hogy az első vonalbeli magyarországi politikusok nagy része ifjúkorában autóstoppal már bejárta Lengyelországot, ami maradandó élményt jelentett a számára. A kultúra szabadságának a mágnese vonzott oda minden magyart! Lengyelország kisugárzása olyan volt, hogy érdemes volt Budapesten felülni egy éjszakai Báthory Expresszre, hogy másnap megnézzünk egy Wajda-filmet vagy egy színházi előadást Varsóban vagy Krakkóban. Én az első ilyen színházi előadást gimnazista koromban láttam – amikor egy dunaszerdahelyi fesztiválon vendégszerepelt a wroclawi Gest Pantomim Színház. És bár a Szolidaritás leverése és a hadiállapot bevezetése után már nem lehetett sztrájkokra, tüntetésekre, demonstrációkra látogatni, de lehetett zarándokolni. Hatalmas ifjúsági megmozdulások voltak ezek, többszázezres részvétellel. Az ember itt is ugyanúgy találkozott ellenzéki politikusokkal, akik ha hívők nem is voltak, de az egyház teret adott a számukra, hogy kifejthessék nézeteiket. Egy ilyen Czestochowába tartó zarándoklat során ismerkedtem meg a feleségemmel.
Hány gyermeketek van?
Négy. Három lány, egy fiú.
Hogy kerülsz most Pozsonyba? Hiszen a legkézenfekvőbb az lett volna, hogy oda kerülj már 20 évvel ezelőtt, de erre mégis csak most kerül sor.
A második varsói kiküldetésemről visszatérve mintegy tíz évet töltöttem a lengyel diplomáciai kapcsolatokban itt a Külügyminisztériumban. És a második visszatérésem után is ezen a területen szerettem volna tovább dolgozni, de erre nem volt lehetőség. A Stratégiai Főosztályon való átmeneti elhelyezkedésem után szlovén referens lettem a Külügyminisztériumban és akkor híre jött annak, hogy megüresedik a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet igazgatói posztja és pályázni lehet. Megdobbant a szívem, mert azért mégis közelebb van hozzám Pozsony és Szlovákia, mint Szlovénia, bár megszerettem a szlovéneket is, de Pozsony mégiscsak ifjú egyetemista korom színhelye. Ott szeretném folytatni, ahol 1979-ben abbahagytam…
Gecse Géza, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”55389,53215″}
