Vajon az 1992-ben elfogadott alkotmányt érezhetjük-e sajátunknak, vagy másik oldalról közelítve: a hatályos alkotmány sajátjaként kezel-e minket, szlovákiai magyarokat, és biztosítja-e nekünk azt a helyet, ami őshonos közösségként megillet bennünket?
A kérdés nyilvánvalóan költői, hisz már csak az is sokatmondó, hogy egyetlen egyszer sem vagyunk magyarként nevesítve az alkotmány szövegében. Mielőtt valaki valamiféle túlzó elvárásnak minősítené ezt, azért vegyük figyelembe, hogy az alkotmány elfogadásakor még az ország lakosságának több mint tíz százalékát alkottuk és az alkotmány szövegében mintegy félezerszer szereplő „szlovák” szó mellett nyilvánvalóan nem lenne aránytalan, ha mondjuk, legalább egyszer nevünkön neveznének.
Ha már az említések számáról szóltunk: A „nemzetiség” tizenegy alkalommal szerepel az alkotmány szövegében. Érdemeként el kell ismernünk, hogy az alkotmány külön fejezetben foglalkozik a nemzeti kisebbségek jogaival. Más kérdés, hogy ezt milyen módon teszi, például ebben a fejezetben olyan árulkodó kifejezéseket találhatunk, mint „az államnyelv elsajátítása”, „a szuverenitás és területi épség veszélyeztetése”, vagy a többségi lakosság „hátrányos megkülönböztetése”.
Az elmúlt két évtized azt is megmutatta, hogy az olyan rendelkezések, amelyek nem egyértelműek vagy azt a megfogalmazást tartalmazzák, hogy a „részleteket törvény szabályozza”, végül mindig számunkra szűkítő értelemben kerülnek meghatározásra. Sőt még kétértelműség sem kell hozzá. Hiába tartalmazza az alkotmány szó szerint, hogy „senki sem fosztható meg állampolgárságától akarata ellenére”, a törvényhozó ennek ellenére addig csűri-csavarja a paragrafust, míg az ellenkezőjét ki nem hozza belőle. És még egy alkotmánybíróság is kevés hozzá, hogy átvágja ezt a csomót.
Objektíven megállapítható, hogy a hatályos alkotmány alapján a nyelvi jogok sokkal szélesebb körével rendelkezhetnénk, de ahogy haladunk lefelé a jogszabályi hierarchián, egyre korlátozóbb és leszűkítőbb rendelkezéseket látunk. Jó példa erre a közúti táblák esete: az alkotmány biztosítja a hivatalos nyelvhasználatot, ami lehetővé tenné a magyar helységnevek széleskörű használatát, a törvény már csak bizonyos települések helységnévtábláira szűkíti ezt, a műszaki norma pedig már a jóval kisebb méretű táblát is előírja, amelyekről gyakran alig olvashatók le a magyar nevek.
Az alkotmány azon rendelkezése, amely a nemzeti kisebbségeket érintő közügyek megoldásában részvételüket garantálja, akár módosítás nélkül is alapja lehetne egy széleskörű kisebbségi önkormányzati rendszernek. Ehelyett csak egy kormány alá sorolt „kisebbségi bizottság”-ra futotta, amelynek talán egyetlen valós szerepe, hogy a magyar kisebbség képviselőit leszavaztassa a tucatnyi törpe kisebbség képviselőivel, hogy az erről szóló papirost aztán lobogtatni lehessen.
A feladat adott. Az alkotmányból valóban ki kellene hozni azt, ami lehetőségként benne rejlik, akkor is, ha a mi jogainkról van szó.
Végül még egy gondolat a jeles nap kapcsán: Kiska köztársasági elnök mai beszédében elmondta, hogy javasolni fogja a bírák kényszernyugdíjaztatásának idejét törvényben meghatározni. Vajon ebben mennyire volt inspiráló számára a magyarországi példa? És vajon mikor fog inspirálódni a mi érdekünkben is, mondjuk egy kisebbségi önkormányzati rendszer javaslásával. Ha már a magyar nemzetiségű választók ilyen egyértelműen kiálltak mellette. Az Alkotmány erre is jó alapul szolgálhat, hisz az ebben megfogalmazott elnöki esküjében nemcsak az szerepel, hogy a szlovák nemzet, hanem kimondottan az is hogy a „Szlovák Köztársaságban élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok” javáért is fáradozni fog – áll Berényi József sajtókiadványában az Alkotmány napjáról.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”55909,55890,55740,55692,55631,55575,55487,55438″}
