A Palóc Társaság az irodalmi és kulturális hagyományok ápolóinak önkéntességen alapuló, közművelődést, szabad vélemény-nyilvánítást, közhasznú eszmecserét és kellemes társalgást biztosító társasköre. Tevékenysége 2015-ben is gazdag volt. Alább Z. Urbán Aladár beszámolója.
1. Magyar Kultúra Napja – Pályázat
Tizenkilencedszer hirdettük ki a Magyar Kultúra Napja-pályázat végeredményét
Van magyar jövő! – hangzott el január 18-án a Magyarság Házában azon a díszünnepségen, melyen a Kárpát-medence szinte minden tájáról diákok és kísérőik, a rendezvényünket megtisztelő vendégek vettek részt másfélszázan vagy tán még többen is. A címbeli kijelentésre okot ad az a 171 pályamunka, amelynek beküldői általános és középiskolás fiatalok voltak s akik dolgozataikkal bizonyították be, hogy nemzetükről felelősségteljesen gondolkodók ők, akik büszkék is magyarságukra és szívük csordultig telve van szeretettel anyanyelvük, szülőföldjük, társaik iránt. Ez a szeretettel tetőzött hűség kelti fel bennünk a reményt, hogy igenis lesz magyar jövő itt az őshazában a mindennapokban tapasztalt rossz fejlemények, az országhatárokkal szétszabdaltságunk ellenére is.
Beszédes számok
Sosem volt könnyű a dolgozatokat értékelőknek sorrendet megállapítani, most sem. Kolczonay Katalin egyetemei oktató, a Palóc Társaság Tiszteletbeli Tagja, aki a kezdet óta olvassa és értékeli a munkákat, jelentette ki a díjkiosztó ünnepségen, miszerint valamennyi dolgozat írójának legszívesebben adna díjat, elismerést, hiszen valamennyi szerző művében van értékes gondolat. Észrevehető a tanulmányokban a szerzői elkötelezettség, az őszinte érdeklődés a dolgozatok témája iránt, a közben szerzett ismeretek és élmények továbbadása és éltetése, az átélés magas foka.
A döntés kényszere alatt 25 általános iskolás és 31 középiskolás diák részesült valamilyen díjban, dicséretben is tizenheten. Mindkét korosztályban kiadtuk a nagydíjnak számító MKN-díjat, amelyet sokadszor már szívesen, lelkesen és önzetlenül alkot és személyesen ad át Józsa Judit kerámiaszobrász, a Magyar Kultúra Lovagja. Most a zalaszántói Lugosi Csenge Anna, a sümegi Fazekas József Általános Iskola tanulója és a baróti Győrfy Hajnalka, a Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceum végzős diákja érdemelte ki ezt a legnagyobb elismerést. Kiemelt első díjat kapott Alkotni a szépség törvénye szerint c. dolgozatáért a magyarkanizsai Kávai Áron, a J.J.Zmaj Általános Iskola tanulója, valamint bátyja, Kávai Konrád is, aki a Beszédes József Mezőgazdasági és Műszaki Iskola jeles diákja A templom – Egy kutatás margójára c. tanulmányáért. A középiskolások közül Tatár Ágnes Tekla baróti diák is ugyanebben a díjban részesült Én itthon maradok címmel megírt pályamunkájáért. (A teljes végeredmény honlapunkon megtalálható)
Külön örömmel töltött el bennünket, hogy az idei pályázaton Őrvidék kivételével valamennyi elszakított magyar területről és imigyen a durván megcsonkított Magyarországról érkeztek dolgozatok. A legtöbbet mindkét korosztályban a Felvidékről küldtek be, szám szerint 69-et. Délvidék szerepel a második helyen 42 dolgozattal, majd Magyarország következik 30-cal. Erdélyt és a részeket 25, Kárpátalját 5 dolgozatíró képviselte. A pályamunkákat 22 felvidéki, 8 délvidéki, 12 magyarországi és 3 kárpátaljai magyar iskola tanulói írták. Munkájuk elkészítését segítették szakmai tanácsokkal, önbizalmukat tápláló biztatásokkal a felkészítő tanárok és néhány esetben a szülők. A tanárok száma 64 volt. Ők azok, akik minden elismerést, megbecsülést megérdemelnek, noha sokszor ennek híján vannak munkáltatójuk részéről. A díszünnepségen jelen levő tanárok arcáról is sugárzott az öröm, a boldogság, amelyet tanítványaik sikere szórt rá. S ez a boldogság a szervezőket is örömmel tölti el.
Ünneplők
Az 56 meghívott pályázó zöme megjelent az eredményhirdetésen (csak páran nem tudtak eleget tenni a szíves meghívásnak). A Magyarság Háza Corvin nevű díszterme zsúfolásig megtelt a meghívottakkal, kísérőikkel, vendégekkel – akik között ott voltak a Kárpát-medencei Vitézi Rend tagjai, a Horthy Miklós Társaság képviselője, a Trianon Kutatóintézet Alapítvány elnöke – és a Magyar Kultúra Napját ünneplő közönséggel.
Műsor
Az ünnepély emelkedett hangulatát a Budapesti Tárogató Együttes (Delényi Éva, Lukács Ágnes, Molnár Péter, Szíjártó József) ráhangoló zenéje alapozta meg. Ezt követte Kölcsey Himnusza, amelyet a felvidéki deáki Renczés Zsófia adott elő (ő volt a 2014. évi Sajó Sándor magyarságverseket mondó versenyünk középiskolás első helyezettje). A szép szavalat után jó volt együtt el is énekelni nemzeti imánkat!
E felfokozott hangulatban került sor egy örömteli eseményre: a Palóc Társaság elnöke átadta a tiszteletbeli tagságról szóló okiratot Józsa Judit kerémiaszobrásznak sokéves, önzetlen támogatása elismeréseként. Új tiszteletbeli tagunk szívből, lelkesedésből készítette el s most is személyesen adta át a kiüntetetteknek a MKN-díjat, az ovális alakú, a művészeteket jelképező kerámiát.
Mielőtt díjazottjaink közül néhányan felolvasták volna írásukat, keresetlen, egyszerű, de magvas gondolatokat tartalmazó szavakkal köszöntötte a rendezvényt a Magyarság Háza igazgatója, Csibi Krisztina, aki a Palóc Társaság címére is megfogalmazott pár elismerő mondatot, csakúgy köszönetét fejezte ki a pályázaton résztvevőknek is. Ő a második olyan a rendezvénynek helyet adó igazgató, aki személyes jelenlétével és gondolataival is hangsúlyozta az intézmény küldetését, az együttlét szülte örömet és kisugárzó üzenetét az összmagyarság felé. Köszönet érte!
Ízelítő
A tanulmányokat író diákok felolvasása következett. Az óbecsei Jusztin László, a révkomáromi Androvics Franciska és Rancsó Dorottya, a balassagyarmati Szalai Mátyás és Jambrich Benjámin, végül a baróti Győrfy Hajnalka. A dolgozatokból a diákok mélyenszántó gondolatai, őszinte szavai, megdöbbentő magabiztosságuk, széleskörű érdeklődésük kaptak nyilvánosságot, diákos egyéniségük, megnyerő modoruk, lendületes felolvasásuk magával ragadta a hallgatóságot s feltörő taps fejezte ki leghűbben a levegőben vibráló azonosulást a felolvasókkal és a mondandójukkal.
Néhány jó szó
Ezekről meg a felolvasásra nem került írásokról mondta el véleményét az értékelő bizottság elnöke, Kolczonay Katalin. Jegyzeteiből idézgetett és sok olyan részletet elemzett, amelyek egy-egy dolgozat értékét növelik, amelyek egyformán hatnak a tudatra és az érzelmekre. És ezekből nem volt kevés. Kiemelte, hogy a tanulmányt író diákok sok esetben az elmúlástól és az elfeledéstől mentik meg a néprajzi tárgyakat s a hozzájuk fűződő tudnivalókat, történeteket, nem hagyják homályba veszni a családok tagjainak cselekedeteit, a szülőföld, a térség, a lakóhely történelmi, művelődéstörténeti, honismereti, néprajzi stb. értékeire hívják fel a figyelmet és örökítik meg ezeket a jövő számára. Ezzel értelmet adnak egy-egy közösség (falu-, szakmai vagy társadalmi közösség) erőfeszítéseinek, célt láttatnak és adnak a fiatal társaiknak, adatgyűjtő, halmozó és feldolgozó munkájukkal szolgálatot teljesítenek, saját jövendő életüket, a jövő magyarságát szolgálják.
Izgalom
Az izgalommal várt eredményhirdetés következett. Mindegy, hogy első vagy harmadik helyezett lett valaki, esetleg különdíjra érdemesült: emléklapot és sok jutalmat (zömében könyvet) minden valamilyen helyezésben részesült kapott. Örömtől csillogó szemekkel, megpakolva karjukon búbosodó könyvekkel tértek vissza helyükre taps közepette.
Erről további fényképek ITT>>> tekinthetők meg.
2. Felvidéki Országos Rovásírásverseny
A XI. felvidéki rovásírásverseny és műveltségi találkozóról
A Palóc Társaság tizenegy éve vallja, hogy a címbeli műveltségi versenynek a célja: „…megismertetni és megszerettetni a magyar fiatalokkal ősi tudásunkat, magyar kulturális örökségünket, a magyar rovásírást s általa elmélyíteni a fiatalokban a magyarsághoz való tartozás erős érzetét és tudatát”.
Az idei versenybe jelentkezők száma újból jócskán felülmúlta a százat (124). Most is voltak, akik először vettek részt a „magyarságpróbán” s mindjárt az élen végeztek. De menjünk sorjában!
A jelentkezők száma az idén megint szükségessé tette, hogy három körzeti döntőt szervezzünk.
Az első körzeti döntő április 10-én valósult meg a rimaszombati Magán Szakközépiskolában. Itt voltak a legkevesebben, ami azt is jelenti, hogy Felvidék középső és keleti részéből még mindig nem elegen kapcsolódnak be a rovásírásversenybe. Ami viszont külön örömöt jelentett a szervezőknek, hogy erre a napra újra leomlottak a trianoni határok, hiszen a szomszédos magyarországi iskolákból is voltak itt versenyzők (Ceredről, Varsányból, Mátrafüredről, Balassagyarmatról).
Az ünnepélyes megnyitóra már a megvalósult hangos olvasás fordulója után került sor. Ezen üdvözölte a résztvevőket Kubačka Gizella iskolaigazgató, aki röviden bemutatta a középiskolát, s örömének adott hangot, hogy már másodszor adhattak otthont a rovásírásversenynek. Köszöntőjében Rigó László, Rimaszombat MKP-s alpolgármestere úgyszintén arra biztatta a versenyzőket, hogy szabadidejükben vállalják és sajátítsák el őseink tudását.
A megnyitó ünnepségen Pósa Lajos és Sajó Sándor verseiből álló összeállítással a középiskola tanulói közreműködtek. Majd megkezdődött a megmérettetés négy korcsoportban. A körzeti döntők forrásanyagát Friedrich Klára rovásírás-kutató legújabban megjelent tanulmánya, a Felvidéki rovásírásos emlékek c. könyvének anyaga képezte. A hangos olvasási és az írásbeli feladatok szövegei Forrai Sándor rovásábécéje szerint valók voltak. A versenyzők is kizárólag ezt a rovásábécét használhatják az írásbeli feladatok elvégzésénél.
A második körzeti döntőnek a Corvin Mátyás nevét viselő alistáli önkormányzati alapiskola adott otthont április 17-én. Itt a megnyitó ünnepségen Kázmér Éva iskolaigazgató üdvözlő szavai után Horváth Tamás polgármester köszöntötte a résztvevőket, aki arra figyelmeztetett mindenkit, hogy az elődeinktől kapott örökségünket nem elherdálni, hanem megőrizni, megbecsülni kell s ezt hivatott népszerűsíteni ez a verseny. Az iskola Pacsirta csoportja és a nyugdíjas kör éneklése meleg hangulatot teremtett, mely a versenyzőkre is biztatólag hatott. Jeles eseménye volt a rendezvénynek a rovásírásos üdvözlő falutábla avatása, és megszületett a legújabb Korvina-kötet is azokból a díszített, szép kódexlapokból, melyeket a versenyzők készítettek és hoztak magukkal egy-egy szép, igaz gondolatot róva a lapokra.
A harmadik körzeti döntőnek a helyszínét a lévai Juhász Gyula Alapiskola biztosította április 24-én. A megnyitó ünnepségen az iskola tanulói Sajó Sándor Magyarnak lenni c. költeményét is előadták, ezzel és a kicsik népi gyermekjátékot és táncot bemutató műsorával megteremtődött az a jó hangulat, amely csupa reményre jogosította fel a versenyzőket és tanáraikat. Andruska Csilla iskolaigazgató üdvözlése után Nt. Kassainé Mártha Tímea református lelkipásztor sorolt fel példákat a hagyományok ápolásának fontosságáról, az örökségbe kapott értékek megőrzéséről és e kincsek továbbadásának szükségességéről. Léván sereglett össze a legtöbb versenyző, szám szerint 49. Mint olykor-olykor, az idei versenyre jelentkezettek közül most is többen megbetegedtek a verseny előtt, így csökkent a jelentkezett, de valóban versenyző tanulók száma. (Ugyanakkor több esetben is előfordult, hogy egy-egy versenyző ugyanaznap egy másik versenyen is helyt állt iskolája képviseletében…) A versenyzők Léván is jól szerepeltek, igazolták felkészültségüket, bebizonyították, hogy kedvelői, tudói a magyar rovásírásnak, ősi kincsünknek.
Az országos döntőnek május 7-én ugyancsak a csallóközi Alistálon, de a Református Egyházi Alapiskola adott megfelelő otthont, ahol a tanári kar és a szülői munkaközösség ínycsiklandozó, szemre is tetszetős édességekkel halmozta el a fogadó terem asztalait s mellettük megindult az ismerkedés, barátkozás a Szepsitől Nagymagyarig terjedő földrajzi sávból érkezett rovásírók között.
A fentebb említett három körzeti döntőből kiváló teljesítményüknek köszönhetően negyvenhárman kerültek az országos döntőbe. A 43 versenyző tizennyolc iskola ill. cserkészcsapat színeiben versenyzett. A döntő a rovásírásos szöveg hangos olvasásából, valamint a latin betűs szöveg rovásírással való átírásából és a rovásírásos szöveg latin betűsre történő átírásából állott, kiegészülve a magyarítási feladattal. Ez utóbbi feladat lényege, hogy szemben a hétköznapi beszédben egyre inkább elszaporodott idegen szavakkal, húsz idegen kifejezés magyar megfelelőjét kellett megkeresniük a versenyzőknek, ezzel bírni magyar szavak használatára a magyar beszédben és írásban a beszélőt, fogalmazót. A döntő anyaga a Történelmünkről magyarul című ismeretterjesztő könyv szövegére épült.
A döntő ünnepélyes megnyitója az alistáli református templomban az iskola volt és jelenlegi tanulóinak Élni fogsz hazám, mert élned kell! címmel előadott zenés, irodalmi műsorával kezdődött, amelyben magyarságversek és magyar énekek bilincseltek le minden résztvevőt. Az iskola lelkes igazgatója, Édes Enikő üdvözölte a megjelenteket s mutatta be röviden az alistáli református iskolát, amely 1992-ben alakult meg. A község nevében ezúttal Nagy József alpolgármester köszöntötte a megjelenteket.
A verseny fővédnöke Csáky Pál, az Európai Parlament képviselője MKP-színekben, de egyéb elfoglaltsága miatt nem lehetett személyesen jelen, ezért levélben üdvözölte a versenyzőket. Immár hagyomány, hogy az országos döntőt befogadó és megvalósító iskola rovásírással ékített selyemszalagot köt a rovásírásverseny vándoroszlopára. Így történt ez Alistálon is. Az Urbán Árpád faragta rovásírásos vándoroszlopra az iskolaigazgató felkötötte a 11. szalagot! A templomi ünnepség Édes Árpád lelkipásztor imájával ért véget, aki a versenyzőkre és a versenyre is Isten áldását kérte.
Ezután jeles eseménynek lehettünk részesei. Az iskola új épületének falán rovásírásos iskolanévtáblát helyeztek el a helyiek, ennek leleplezési ünnepségére került sor. Az iskola lobogóját fáradhatatlanul lobogtató szélben hangzott el az avató beszéd, amelyet Görözdi Miklós, a Pozsonyi Református Egyházmegye espereshelyettese mondott. Beszédében az anyanyelvhez és a nemzethez való hűségről sorolt fel példákat, amelyek az elmúlt századokban segítettek megtartani magyarságunkat. Görözdi Miklós és Édes Árpád helyi református lelkész együtt leplezték le a minden magyar szívet megdobogtató, a példa erejével ható rovásírásos faragott iskolanévtáblát.
Eme emlékezetes esemény után a versenyfeladatok elvégzéséhez kezdtek s erre 50 perc idejük volt a döntő versenyzőinek.. Utána a tanárok a dolgozatok értékelésébe fogtak, a versenyzők pedig az iskola volt és mai növendékeiből alakult zene- és énekegyüttes hangversenyén tapsolhattak kedvükre az iskola udvarán felállított sátor alatt. Megérdemlik, hogy a műsort adó fiatalok nevét is megörökítsük. A tehetséges, lelkes fiatalok Oros Márta zeneszakos tanár irányításával egyházi dalokat és a mai fiatalság kedvelte zeneszámokat adtak elő sok taps kíséretében. Édes Botond gitáros, énekes maga is rovásírás-versenyző volt két éve még, Csizmadia Virág basszusgitáros pedig az idei versenyen is eredményesen képviselte alistáli reformárus iskoláját. Kis Lázár a billentyűk, Kis Fanni és Oros Boglárka az ének, Csizmadia Éva a gitár, Oros Jonatán pedig a dob „mestere” volt e műsorban. Vendégként szerepelt az egyelőre neve nincs együttesben Kis Márton klarinétos. (Ők adták a megnyitó zenés, irodalmi műsorát is. Sokoldalú tehetségüknek ez is a bizonyítéka. Meg annak is, hogy Alistálon vannak felnőttek, akik munka után is szívesen foglalkoznak a fiatal tehetségekkel!) magyar emberek segítőkészek, jó szívvel adakoznak értelmes dolgokra. Az adakozók említése részünkről köszönetünk kifejezője.
Köszönjük Csáky Pálnak a rovásfeliratos mezeket, Homoly Erzsébetnek a rovásfeliratos szatyrokat, Vásári Lajosnak a térképeket, Czékmási Csabának a Regélő-naptárakat, Farkas Évának a kiadásokhoz való hozzájárulást, Varga Ákos Zoltánnak és családjának a textíliát, szappant, nemzeti ajándéktárgyakat, a Forrai Sándor Rovásíró Körnek a könyveket, a zselízi MIRA Office cégnek a rovásfeliratos tollakat, a Trianon Kutatóintézetnek a Trianoni Szemle példányait és térképeit, továbbá a három körzeti és az országos döntő helyszínein megnyilvánuló támogatást frissítőkben, finom ebédben, édességben, köszöntő műsorokban, jószóban, törődésben, igyekezetben a helyi önzetlen adakozóknak.
A támogatóknak köszönhetően a felkészítő tanárok sem távoztak üres kézzel, volt mit a Palóc Társaság címeres szatyorjába tenni! Legfőképpen azonban a döntőbe jutott tanítványaik sikerének örülhettek, mely sikerek az ő tanítói, tanári lelkiismeretes munkájuk gyümölcse.
3. Rovásírás-oktatók találkozója
Hozományunk őseink hagyománya
Tizedik alkalommal találkoztak a felvidéki rovásírás-oktatók, hogy szembesüljenek a helyzettel, amely a magyar rovásírás visszatanulása folyamatában tapasztalható. A kisjubileumi találkozónak a százdi Rózsa Vendégház adott otthont szeptember 19-én.
Noha az idei 11. országos rovásírásversenyre harminc rovásírást is oktató készítette fel tanulóit, a találkozón mindössze heten jelentek meg közülük (ketten igazoltan maradtak távol, hatan pedig előre jelezték, hogy nem tudnak részt venni). Ez 50 %-os érdeklődést mutat, de vajon a másik 50 % hová tűnhetett?
Pedig a tizedik találkozó gazdag tartalommal valósult meg a kora délelőtti órától estig. Kürthy Dezső tulajdonos kis családja igazán bőségesen gondoskodott finomságokról, a jó hangulatra is hatással.
Az előadók is „finomságokkal” látták el a megjelenteket. Elsőként Czékmási Csaba, a Regélő c. negyedévenként megjelenő lap főszerkesztője mutatta be lapját, mely tartalmánál fogva ott kellene legyen valamennyi magyar családban. Írásai – röviden szólva – a magyarságot szolgálják. Őseink hagyományát közvetíti, gondolatokat, műveltséget terjeszt, életmódot, étkezést ajánl, egyszóval: Fényt szór a családba. Amit üzen, azt talán v Joó Katalin fogalmazta meg legtalálóbban: „Őseink a hagyományt hozományként adták, mint a legdrágábbat. Becsüld meg magyarságod, ősiséged, Istenedet, szent szimbólumaidat értsd, használd, ártást így nem szenvedhetsz!” Sokkal többen s erősebbek lennénk mi magyarok, ha eme intelmet a magunkénak tudnánk, éreznénk…
E gondolatkörbe jól illeszkedett Juhász Zsolt előadása, aki három könyvének vezérgondolatát foglalta össze: A magyar nyelv mint útikönyv az élet nevű túrához két kötetben és A rovás jelrendszer mint útikönyv az élet nevű túrához. Mi maradt meg ősi tudásunkból? – tette fel a kérdést az előadó. Válasza: a nyelv és az írás. Ez a magyarok ősi tudása, ez a tudás az a kincs, amelyre minden magyarnak büszkének kellene lennie, ha ismerné, ha tudná, ha nem tiltották volna, nem titkolták volna előtte s ha legalább napjainkban tudatnák vele. Ezért is lényegbevágóan fontos, hogy az ősi rovás jelREND-SZER a birtokunkban legyen, ezt a SZERt ismerjük és használjuk (SZER-etet, SZER-elem, SZER-tartás, SZER-ződés, SZER-tár, SZER-kezet, SZER-vezet, REND-SZER…). . A rovás I = SZ nemcsak jel, hanem fogalom értéke is van. A magyar rovásban minden a legegyszerűbbtől indul el s halad a legbonyolultabb felé. Ezért észszerű, hogy tanítása az iskolában minél előbb elkezdődjék. (Juhász Zsolt könyvéből rövid részlet olvasható lejjebb) Kopecsni Gábor volt a harmadik előadó. A Felföldi Baranta Szövetség elnöke a barantáról, az ezzel kapcsolatos gyűjtőútjainak eredményeiről számolt be. A mozgó és álló képek segítségével láttatta, hogyan bántak egykor a szablyával, fokossal, bottal, ostorral a pásztoremberek, akik közül már nagyon kevesek élnek. Éppen ezért felbecsülhetetlen értéket mentett meg Kopecsni Gábor, amikor még a „mesterség”, „küzdősport” utolsó művelőit sikerült lencsevégre, filmszalagra mentenie. Amit előadott szóban, azt két „vitéze” segítségével (Köböl Erik, Novák Barnabás) be is mutatta a gyakorlatban a vendégház parkjában.
Az előadókat felkért hozzászólók követték. Elsőként Farkas Éva, aki Gödön oktat rovásírást, tárta fel gondolatait a rovásírás és a nemzettudat szoros kapcsolatáról. (Hozzászólása alább olvasható). PaeDr. Patassy Sándor grafikus, a dunaszerdahelyi Városi Művelődési Központ munkatársa hozzászólásának címe Élő rovás volt s igazolta, hogy hány helyen s hány megjelenési alakban, felhasználásban tehetjük élővé napjainkban is ősi írásunkat, ha ismerjük, ha leleményesek és bátrak vagyunk (pecsét, fejléc, meghívó, étlap, cégnév, fejléc, óriásplakát stb.). Vörös Hajnalka a komáromi Mariánum iskolaközpontban vezet rovásíró szakkört. Ő a szakköri munka mibenlétét fedte fel s tanítványai örömét idézte elénk, amelyet a rovásírásversenyen elért kitűnő eredmény váltott ki belőlük. Végül PaeDr. Salgó Gabriella, az érsekújvári Czuczor-alapiskola tanítója töprengései a rovásírás terjesztésének lehetőségeiről hangzottak el. A megfogalmazott kérdések időszerűek és célirányosak voltak, melyekre mielőbb választ kell adnunk.
A találkozó ezután két előterjesztéssel folytatódott. A kettő szorosan épül egymásra, hiszen a magyar rovásírás oktatásának helyzete a Felvidéken összefügg a 2016-ban már 12. alkalommal megvalósítandó országos verseny meghirdetésével. A megjelentek pontról pontra haladva foglaltak állást az előterjesztésben megfogalmazott kérdésekkel, javaslatokkal kapcsolatban. Ezek közül kiemelendő, hogy a verseny szó helyett ezentúl a vetélkedő szót használjuk. Az indoklás szerint ugyanis a verseny szóban a ver ige az üt ige rokonértelmű szava, de rossz értelmű: verést, ütést, legyőzést sugall. Míg a vetélkedőben a vet szótag a Mag elvetését, földbe, talajba való ültetését jeleníti meg, vagyis a sarjadást, az új élet indítását jelképezi. S a Palóc Társaság rendezvényével nem verni, leverni akar, hanem a sarjadást, az új életre való biztatást akarja sugallni.
Szőke István Atilla Magyarok madara c. költeménye sora szerint is: „Úgy sarjad a vetés, ha időben vetünk.” A másik kiemelendő eredmény pedig annak az egyelőre ún. „rovásbizottság”-nak (Dávid Márta, Mgr. Mészáros Magdolna, PaeDr. Salgó Gabriella, PaeDr. Patassy Sándor, Vörös Hajnalka) létrehozása, amely az indítandó honlapon próbálja majd segíteni a felvidéki rovásírás-oktatók nem könnyű munkáját s a rovásírás hatékonyabb terjesztését tájainkon.
Tartalmában s eredményeiben is eddigi legsikeresebb találkozója volt ez a százdi a magyar rovásírás népszerűsítésén, visszatanulásán buzgólkodó Palóc Társaságnak.
4. Az Ősi Tudás napja
A közismert és népszerű énekes, zeneszerző volt a vendége a magyarságkutató sumerológus professzor, Badiny Jós Ferenc tiszteletére rendezett emléknapnak május utolsó vasárnapján. A 106 éve a Losonc melletti Gácson született történész emléknapját 2011 óta minden évben a születése napjához (június 3.) köthető hétvégén tartjuk.
Az idei megemlékezésen szép számmal gyűltek össze a tisztelők. Közöttük üdvözölhettünk Budapestről, Balassagyarmatról, az Ipoly mentéről érkezetteket. Itt volt Szabó Judit, aki a professzor utolsó éveit fogadott lányaként tette örömtelivé, itt volt Balassagyarmat – , ahol gyermekkorát élte – polgármestere Medvácz Lajos, itt voltak a Trianon Társaság tagjai és természetesen a losonci magyarok színe-java.
H. Duray Éva, a Magyar Kultúra lovagja mint háziasszony üdvözölte a megjelenteket, majd a Csemadok Losonci Asz énekkara énekelt el két dalt. Szabó Kinga művészettörténész, a losonci Szabó Gyula Emlékház megálmodója és intézője verset mondott, Foglár Gábor fiatal almágyi tanító, zeneszerző, énekes ugyancsak két megzenésített verset adott elő. Varga Mária Badiny-fohásza után Z. Urbán Aladár Badiny Jós Ferenc életéről villantott fel képeket, mielőtt az Oláh Szilveszter készítette mellszobor megkoszorúzására került volna sor.
De hogy kerül a losonci megemlékezésre Szörényi Levente, akit mindenki ismer az István, a király zeneszerzőjeként és számtalan sláger szerzőjeként, előadójaként?
A Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas előadóművész Emlékeim Badiny Jós Ferencről címen elhangzott visszaemlékezésében elevenítette meg kapcsolatát a magyarságtudóssal. Ez a kapcsolat úgy indult, hogy Szörényi édesapja az 1950-es években a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Kutatócsoportjánál dolgozott és fiaival gyakran sétáltak a pilisi Holdvilág-árokba. Ezek a látogatások nagy hatással voltak a Szörényi-fiúk értelmi fejlődésére. Később, már önállósult felnőttként egy szülői látogatás során Levente szeme elé került egy szamizdatra emlékeztető folyóirat, az Ősi Gyökér, amelyet Badiny Jós Ferenc indított el s volt a mindenese. A példányt magával vitte s végigolvasta. Ekkor volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Fénylő ölednek édes örömében… c. sumér-akkád szövegekre írt oratóriumának a bemutatója. E bemutató kapcsán kereste fel levélben a Mestert s ez indította el hosszú levelezésüket, amely bizonyossá tette, hogy egy célért munkálkodnak.
Szörényi Levente felidézte azt is, hogyan történt a Demokrata c. lapban való megjelentetése az ősmagyarság témájában. A Demokrata látszott a kilencvenes évek közepén olyannak, amely alkalmas lehetett Szörényi szerint Badiny Jós Ferenc szellemiségének, tanításainak szélesebb körben történő megismertetésére. A lapban megjelent írások (Nimród, Az istenes honfoglalók, A magyarok Nagyasszonya) Tordai Bálint álnéven jelentek meg Badiny tollából s nagy érdeklődést váltottak ki az olvasókból. A professzor egyik hazalátogatása alkalmával pedig bekövetkezett a személyes találkozás is Bencsik András főszerkesztővel. E találkozás létrehozója is a professzor úrral barátságot ápoló Szörényi Levente volt. Ő kísérte el „Feri bácsit” gyermekkori városába, Balassagyarmatra, amikor hazaköltözése után már a budai Máriaremetén élt. A balassagyarmatiak meleg fogadtatásban részesítették az idős professzort, aki a Városháza Dísztermében emlékezett vissza ifjú kora élményeire a kíváncsiakkal zsúfolt terem hallgatósága előtt. (Azóta a gyarmatiak a Palóc Társaság támogatásával emléktáblával is megjelölték azt a házat, amelyben az ifjú Badiny élt).
Szörényi Levente a professzor születésének 100. évfordulója tiszteletére a Magyar Ház kiadóban megjelent Emlékkönyvben így jellemezte Badiny Jós Ferencet: „Badiny Jós Ferenc a szó valódi értelmében szabad gondolkodó volt, aki, nyilván az emigrációban kikristályosodott megkérdőjelezhetetlen hazafiság biztonságérzetével elvetette a mellébeszélő, előmenetele érdekében alapvető igazságokat elhallgató, az ún. politikailag korrekt stílust annak érdekében, hogy a régről jött magyarság újra az ősi gyökér hajszálereiből táplálkozhasson erkölcsi és szellemi fölépülésének biztosítására. Ez az Ő életművének kiemelkedő jelentősége, megmásíthatatlan és eltaposhatatlan kisugárzása az elkövetkező időkre. Nos, az Ő nevének középső tagja ezt a jövőt jósolja nekünk.”
A baráti hangulatú megemlékezésen a mintegy negyven résztvevőnek módjában állt Szörényi Leventét a művészt és az embert is emberközelben megismerni. Nem régi iráni útjának egy-két érdekesebb eseményét is elmesélte és szóba került balatonfelvidéki borászsága is. Az ismerkedést, beszélgetést jól egészítette ki a háziasszony H. Duray Éva vendégszeretete és vendégmarasztaló kínálata: hidegtálak, édességek, üdítők. Ezek részben a losonci hölgyek konyhaművészetét dicsérték, részben Szabó Judit támogatásának volt köszönhető. A szervezéshez nyújtott segítségért köszönet illeti még Fenyves Józsefet, aki a művész szállítását oldotta meg, Szablya Rudolfnét a szervezés körüli szorgoskodásáért, valamint a Csemadok Losonci Alapszervezetének elnökét.
5. Honszerető barangolás – Az I. világháborúra emlékeztünk
Áldozatuk jóra parancs
2015 forró nyarán a Nagy Háború magyar hőseire emlékezni indultunk a Szlovéniában és Olaszországban volt harcterekre, melyek mára – száz év elteltével – békés búzamezőkké, karsztos bozóttá, gondozott katonatemetőkké szelídültek. Száz évig szinte beszélni sem volt ajánlatos róla, a sok értelmetlen halálról, mintha szégyenkezni való lett volna dédapáink, nagyapáink szembenézése vagy akik dédapák, nagyapák lehettek volna, a halállal, ha nem haltak volna hősi halált a hazáért, amely – mint utóbb kiderült – mégis elveszett!
Igen, emlékeznünk kell rájuk, akik a doberdói fennsíkon, az Isonzó és a Piave menti csatákban iszonyatos küzdelemben győztek vagy éppen alulmaradtak, mert vérük, drága magyar vér öntözte a karsztot, a sziklákat s festette vörösre a folyók türkiszzöld vizét.
Hihető-e, hogy valamennyi első világháborús temetőben járva a gondozottság tárult szemünk elé? Volt olyan, ahol a katonás rendben sorakozó sírparcellák keresztjei vagy kövei üzentek az utókornak, olyanok is, ahol a gondozás eredménye köszönt ránk, és olyan temetőben is jártunk, ahol éppen a füvet nyírták, szorgoskodtak helyiek vagy amelyben a borostyán fákra kúszva vigyázta az avar alatt pihenő hősök álmát.
A Bohinji-tó idegenforgalmi forgataga sem zavarja egy kis temető, Ukanc csendes nyugalmát. Tárogatónk bús hangja, imánk és énekünk őértük szólt, az itt nyugvó magyar katonákért. A Triglav Nemzeti Park nyugati határán jutottunk át a Vršič-hágón s ereszkedtünk lejjebb-lejjebb a tiszta, zöld színű Isonzó völgyében éles útkanyarok, fenyegető sziklák, meredek mélységek szegélyezte úton. Erre is harcoltak ők! Hihetetlen! Mégis, a kobaridi (hajdan Caporetto) hadi múzeumban Isonzó 12 csatáját maketten tanulmányozhattuk s a félarcú szerencsétlenek fényképei a sebesültekről, a megcsonkult testekről, a kínok poklában készült egykori felvételek hihetővé teszik.
Tolminban minibuszokra szállunk, hogy a Javorca-hegyen adózzunk a hősöknek. Észveszejtő keskeny út, szakadékok, vízmosások, szúrós kanyarok teszik próbára az idegzetet, szerencsénkre, a gépkocsivezetőnk mintha autópályán suhanna, vezeti járművét egy pontig, ahonnan aztán gyalog kell nekivágni a meredek szakasznak a kápolnáig. Külső falát ország- és tartománycímerek díszítik (köztük a magyar államé is), belső falán a Halottak (fatáblás) Könyve lapozható, rajta a rengeteg sok név, köztük sok magyar is. Az oltárrácson egyetlen fehér-kék-piros szalagocska árválkodik a piros-fehér-zöld nemzeti szalagok tengerében. A miénkkel eggyel több!
A Dolomitok lábánál már a Monte Grappa (Pálinka-hegy) magasodik előttünk. Nem kisüstit kóstolni kanyargunk rá fel, hanem emlékezni. Itt terjeng Olaszország hatalmas I. világháborús emlékműve, felhőkbe bújtatva, 1800 m magasan. A magyar kápolna előtt emlékezünk, koszorúzunk, rebegjük el himnuszunkat, tárogatónk bús hangja kíséretében. Olvassuk a kicsi táblákon a neveket, Janó Lászlóét keresve, kinek emlékkövére unokaöccse, Borik István szeretné virágcsokrát letenni. Itt sem található. A Mária tiszteletére szentelt körkápolnácskában Boldogasszonyunkhoz fohászkodunk s arra gondolunk keserűen, hogy itt sem lobogtatja a metsző szél a magyar lobogót, pedig lenne hely számára az olasz és az osztrák mellett…
A Piave széles medrében alig csillámlanak a vízcseppek a napsütésben. Aztán hirtelen kitör az égiháború s nem meríthetünk vizéből, melyben száz éve halottakat sodort délnek a megáradt folyó. Véráldozat tette emlékhellyé a Piavét.
Palmanova gyöngyszeme Itáliának. Városfalain belül többszázad előtti a városkép, kora reggel főtere is kihalt, akárha lakatlan lenne. Temetője kissé odább. Tisztaság, rend, mély csönd fogad bennünket. Úgy Fogliano is, itt még 2014-ben Ferenc pápa is fejet hajtott a hősök emléke előtt. A temető bejáratánál képes tájékoztató hirdeti ezt. Bent a kegyelet, az áldozatok tisztelete leng a csendben. A központi emlékmű tudatja: hétezer osztrák-magyar katona nyughelye ez. A kopjafán magyar szalagokat borzol a szél, a miénk is odakerül. Idegeinket pedig egy szlovák nyelvű márványtábla borzolja: azt tudatja olvasójával, hogy a „Szlovák Köztársaság” polgárai is harcoltak itt! Nocsak no! Lám, vannak még csodák… Nem csoda, hanem való, hogy kifelé menet észrevesszük a kijáratnál levő tárlóban: föltöltötték magyar nyelvű nyomtatott tájékoztató röplapokkal!
Fogliano és Redipuglia teljesen összeépült. Olaszország legnagyobb első világháborús emlékhelye az itteni, százezer urnát őriz. A tetőig több mint ötszáz lépcső vezet, 22 mellvéden 40 000 bronzlapba vésett név, felettük a PRESENTE szó, ami magyarul JELEN-t jelent. Mintha az olasz katona holtában is (a mai napig!) védené hazáját. Micsoda nagyság, tisztelet ez! Olasznak, magyarnak, az odalátogatónak fennen hirdeti: „Ó Ti élők, ha innen nem gazdagabban és emelkedettebben távoztok, akkor mindhiába jöttetek ide.” Bizony így van!
A Doberdón járunk már és San Martino del Corsa falucskába is azért megyünk, hogy lerójuk kegyeletünket. A templomtól gyalog baktatunk fel a nagyváradi gyalogezred emlékművéhez, amely egy kőgúla. 2007-ben jártunk itt is, most örömmel nyugtázzuk, hogy történt egy s más azóta. Az emlékmű mellett a tájékoztató táblán magyarul olvashatjuk az itt történteket s a zászlóoszlopon magyar lobogót is lenget a karszti szél…
Mire San Michele, azaz a Doberdó legmagasabb pontjára érünk, a friss karszti szél szinte süvölt, tépázza hajunkat, ruhánkat. Ám tántoríthatatlanok vagyunk: a karszti kövekből rakott gúlánál is verset mondunk, énekelünk, koszorúzunk, szél és emlékezés mélyen hasít belénk: „Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek!
Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld.
Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat,
Áldozatuk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.” (Keresztúri Dezső)
Ez az a hely, ahol a gúlán elhelyezett emléktábla szövege szerint a halálban testvériesültek az életben egymás ellen harcolók. Igaz gondolat!
Útitársunk, Szabó Klaudia gyönyörű éneke a legmeghatóbb emlékezéssé tette a Višinti nevű falucska Magyar Kápolnájánál történt megemlékezésünket. Borik István virágcsokra is végül idekerült… A kápolnát 1918-ban építették a magyar katonák az Isonzó mentén vívott 12 csatában elesett bajtársaik emlékére. Szépen felújítva, magyar nemzetiszalagos koszorúktól borítottan várja a sűrűn emlékezőket.
Komen katonatemetője erdőben bújik meg. Alig pár hant, egy-egy mohás emlékjel bukkan ki a levélszőnyegből. A borostyán magasan kúszik a szálfákra, az ég felé. Hősök táplálják a gyökereket. Sveto temetője is inkább kaszáló már, mint temető. De üde fűsarjak árulkodnak arról, hogy a falubeliek tiszteletben tartják az alant pihenőket. Az emlékmű, ha felújításra vár is, de áll, s talán a levert emléktábla is visszakerül egyszer a látható helyére. Gorjanskoban van a szlovén karszt legnagyobb temetője. A teraszokon terméskőperem védi a fehér kőkeresztekkel jelölt sírokat. Rajtuk már alig találunk neveket, de a klasszicizáló kápolna melletti sorokban többet is látunk még. Neveket Renče két temetőjében is
olvashatunk a kőkerítés falára rögzítve. A sírkert közepén álló emlékmű oldalán ezek a megkopott sorok vésődtek belénk:
„ Doberdó kövein sok honvéd vére kicsordult,
névtelen szent sereg ez, itt halt a drága honért.
Porló kő elenyész, nem méltó őre hírüknek,
Nincs ide vésve nevük, szívbe íródtak azok.”
A karszti emlékhelyektől a Sabotin-hegyi háborús emlékparkban veszünk búcsút. Alattunk újból az Isonzó kanyarog, s a csúcsról akár Velencéig is elláthatunk, ha tiszta az égbolt. A sziklába vájt barlangok (a lőszertár, a sebesültápoló termek, a pihenőhelyek) győzik meg a kételkedőket: emberfeletti erőfeszítés kellett mindehhez, Hősiesség!
E hősök emlékét életben tartva, magunkat az emlékezésben edzeni zarándokoltunk el ide, a Nagy Háború emlékhelyeire. Mintha Szabó István hadnagy óhaja, ha száz év múltán is, de kezdene valóra válni: „Ha egyszer vége lesz, a doberdói temetők a magyar nép búcsújáró helyei lesznek.”
Zarándoklatunk során persze az egyéb nevezetességek sem estek ki látókörünkből. Mindnyájunk számára felejthetetlen lesz bizonyára a Száva forrásához tett 553 lépcsős hegymászásunk vagy a Vintgár-szurdokban tett élménydús sétánk. S az sem lehet közömbös számunkra, hogy Atilla hun nagykirályunk lába nyomában is jártunk az olasz Aquileiában, és a trieszti Miramáre-kastély megtekintése vagy az Adriai-tenger vizében való lubickolás is hozzájárult barangolásunk sikeréhez. De nehogy kifelejtsük a muraközi magyarság központjában, a Lendván és környékén tett utazásunkat! A radamosi Szűz Mária-fa búcsújáróhely, a dobronaki orchideagyárban tett színes látogatás, a bántornyai Árpád-kori templom Csodaszarvas-mondát ábrázoló falfestménye, a Bakonaki-tó melletti energiapontok, nem utolsó sorban régi ismerősünk: Patyi Zoltán utaskísérő barátunk vezetése, mind-mind életre szóló élmény volt!
Erről további képek ITT tekinthetők meg.
6. Krúdy-emléknap Óbudán és Szécsénykovácsiban
A Kéhli vendéglőben a Krúdy Gyula Irodalmi Kör hagyományos emlékestjén a Palóc Társaság is mindig jelen van.
Ugyanúgy a szécsénykovácsi Krúdy-emléknapnak, amelyet a Palóc Társaság indított el még a múlt században, a Palóc Társaság társrendezője.
7. A magyar vers ünnepe
Az Ipolyságon született Sajó Sándor emlékének ápolására magyarságverseket mondó versenyt rendeztünk a költő születésnapján, amely egyben a magyar nyelv napja is. A 2015. évi ünnepre november 13-án került sor a városi könyvtárban. A versenynek idén is voltak a felvidéki versmondókon kívül magyarországi és délvidéki szereplői is.
Erről beszámoló ITT olvasható.
További fényképek pedig ITT>>>.
Z. Urbán Aladár, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51255,56268,53673,53060,57410″}
