Idén sokadik alkalommal indult a Remény Népfőiskolája. Ez egy olyan intézmény, ahol a tanulni, ismeretek után vágyó emberek megtalálhatják szabadidejük hasznos kitöltését. A szó nemes értelmében Nép-Fő-iskola.
Március 12-re esett a megnyitó. A véletlenek folytán, előző estére kaptam egy tiszteletbeli jegyet Dr. Csernus Imre előadására, a nagymegyeri kultúrházba. Viszont amit előadott, abban nem volt sok kultúra. Még soha nem éreztem magam ilyen kellemetlenül a színtéren – ami küzdőtérre hasonlított. Egy olyan térre, ahol Csernus Imre otthonosan mozgott, a többiek pedig (mint utólag megtudtam) középre kérték a jegyeket, nehogy véletlenül kinézze őket és odamenjen mikrofonközelbe a „mester”, akire jobban illene a felcser kifejezés. S ezzel még a felcsereket is megsértettem, elnézést kérek. 15 percnél tovább nem bírtam jelen lenni. Ez idő alatt 5-10 percenként hangzottak el a pszichiáter szájából vulgáris kifejezések. A nézőközönség eközben csak kacagott, élvezte az előadást, ha egyáltalán előadásnak lehet nevezni. Hiszen mit adott elő? Saját primitív modorát tudományosságba csomagolva. S kinek? A gúnyos megvetéssel, itt helyben (újra) megbélyegzett felvidékieknek.
Érkezéskor még örömmel láttam, hogy az emberekben van igény művelődni. Találkoztam egy-két ismerőssel, tanárral – mind-mind intelligens, értelmes emberek, úgy 40 alatt. Csak páran lehettünk 50 körüliek. Az előadást számomra illetlen módon mikrofonpróbával kezdte. A hangulat egyre feszélyezettebb lett. A hosszú, vezetékes mikrofonnal szinte bárkihez eljuthatott pimasz és exhibicionista, tolakodó kérdéseivel. A forgatókönyv egyszerű – had írjam le újra a legtalálóbb kifejezést: primitív. A nézők közül szemeli ki a mit sem sejtő áldozatait – s azokat kérdéseivel, tolakodó pszeudotudományos megjegyzéseivel kegyetlenül lemezteleníti, zavarba hozza. S közben figyeli a nézőtéren őrjöngő tömeget, vajon kiáltja-e már? Öld meg! Öld meg! Legalább lelkileg.
Idén lesz kereken 100 éve, hogy elhunyt Henryk Sienkiewicz. Legismertebb művében, a Quo vadis-ban egy hasonló jelenetet ábrázol, s teszi mesteri művészettel – írásában nincs semmi bántó. A maga korhű realitásában meg kellene, hogy mindenki ismerje. Könyv, amit úgy látszik, újra el kell olvastatni a keresztényekkel. Azt hittük, ez már a múlté, és lám itt vannak a 21. század gladiátorai – együtt az arénában ártatlan, fegyvertelen, kiszolgáltatott áldozatokkal. Történetesen itt naiv keresztényekkel. S mivel keresztény kötelességemnek éreztem, hát az előadás elején felálltam és meghívott barátaimmal együtt távoztunk. Hallottam, hogy ezt kellett volna tennie akkor ott, Rómában a népnek is. De nem tette, mert jól szórakozott – mások számlájára. Itt és most, 2016 márciusában, a Népfőiskola megnyitójának előestéjén pedig a nagymegyeriek szórakoztak más kárára, más ocsmány kifejezéseit tétlenül hallgatva.
Tisztelettel szeretném megjegyezni, tévedtem. Népfőiskoláról kezdtem írni e cikkemet, s közben rádöbbentem, valójában az alapokkal van a gond. Valamiféle keresztény elemi népiskolát kellene ajánlanunk a szórakozni, művelődni vágyó, korban felnőtt népnek. Hiba történt, amikor az etikai oktatást lenézően a nemtemplomba járó pedagógusokra „hagytuk”. A hívő keresztény fiatalokat pedig hitoktatásra invitáltuk szakképzett hívő pedagógusainkkal karöltve. Hiba volt. A magát még vallásosnak tartó katolikus népnek alapvető etikai tudásban vannak nagy-nagy hiányosságai. Történetesen, ilyen esetben, hogyan kell egyszerűen felállni és távozni a teremből? A jövőben feltehetően egyre több alkalom fog erre kínálkozni.
Puss Sándor, Felvidék.ma
A szerző jezsuita szerzetes, ekecsi segédlelkész
