A Most híd elnöke nem magát árulta el, csak a róla kialakított képet, amely sohasem felelt meg a valóságnak – írja Peter Morvay kommentátor a Denník N napilapban, amelyet az alábbiakban szemlézünk.
A cikk címe, persze, túlzó. Korai lenne még temetni Bugár Bélát. Azt, hogy milyen tehetséges politikus és illuzionista, legjobban jelenlegi pártja, a Most-Híd szemlélteti. Mielőtt Bugár távozott volna az MKP-ból, az egységes magyar párt élén tíz évet töltött el. Azelőtt hét évig a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) elnöke volt. Egyetlen másik szlovákiai politikus, talán Vladimír Mečiart kivéve, nem volt egyhuzamban ilyen sokáig elnöke valamelyik jelentősebb pártnak.
Bugár ennek ellenére képes volt a Most-Híddal „friss arcként” eladni magát, s azt a benyomást kelteni, hogy teljesen új dolgokat hoz a szlovákiai politikai életbe. Annak magyarázata, hogy ez miként sikerülhetett, jelentős mértékben azt is indokolja, miért lépett a Most-Híd koalícióra Ficóval, s hogy miért okozott eme lépése ekkora csalódást.
Az ellenzék nélküli Dél
A Most-Híd deklarált célja valóban alapvetően mást ígért, mint a jelenlegi viszonyok. A szlovákiai politika etnikai alapon működik, nemcsak a magyar pártok, hanem a szlovákok is. A fejlett demokráciákban nem szükséges, hogy a kisebbségeknek saját pártjuk legyen, mivel a követelményeik bekerülnek a standard pártok programjaiba is. Azok ugyanis a kisebbségi választóért is küzdenek, ezért nemcsak általában, állampolgárokként képviselik azokat, hanem specifikus érdekű csoportokként is.
Szlovákiában 1989 után azonban sohasem volt ez így, a szlovák pártok a kisebbségekkel, főleg a magyarokkal szemben elhatárolódtak, jobb esetben csupán figyelmen kívül hagyták őket.
A magyar pártok léte tehát nem a legideálisabb megoldás, szlovákiai viszonylatban azonban indokolt – vélekedik Morvay. Más kérdés, hogy az itteni magyar politikusok többségének (a 90-es évek nem éppen sikeres liberális csoportján kívül) ez az állapot egyúttal meg is felel. Rendkívül kényelmes számukra, hogy a magyar választók a magyar pártot választják csupán azért, mert egyetlen szlovák párt sem akarja képviselni a magyarokat.
Az is mellékes, hogy a korrupció és a kliensrendszer Szlovákia déli részén valószínűleg még erőteljesebb, mint a többi régióban, vélekedik Morvay. No, nem azért, mert a magyarok fogékonyabban lennének erre, hanem mert a hatalom ellenőrzése még annyira sem működik itt, mint a társadalom egészében.
Morvay szerint – főleg az egységes MKP létrejötte után – nem létezett a kisebbségi közösségen belül semmilyen ellenzék, sem független média vagy párttól független polgári réteg. Egyszóval semmi, ami az egyetlen pártot hatékonyan ellenőrizhette, kiegyenlíthette volna.
Minden áron kormányra jutni
Így működött az MKDM is (mindig az Együttéléssel koalícióban indult a választáson), de főleg az MKP Bugár vezetése alatt. Az eredeti MKP-t sem az alapvető eszmei ellentétek szakították ketté, sőt nem is a nacionalistábbak meg a polgári értékek követői közti értékrendbeli ellentétek. Morvay szerint Bugárt egyre inkább zavarta, hogy a többségi társadalom és a szlovák média egyre többször szóvá tette a nacionalista szárny túlkapásait, ami egy idő után csökkentette az MKP választási potenciálját, azt, amit Bugár mindig mindennél többre becsült. Egy etnikai párt, amely számára az eszme másodrangú kérdés, elméletileg bármilyen koalíció része lehet, eszerint viselkednek egyébként az etnikai pártok több országban is. Szlovákiában a magyar választópolgárok nagy megértéssel viseltetnek az ilyen politika iránt, azért is, mert több éves tapasztalatból tudják, ha pártjuk ellenzékben marad, arra az egész dél-szlovákiai régió ráfizet. A kizárólag szlovák pártokból álló kormány egyszerűen diszkriminálja ezt a régiót. Az érvet, hogy mindenáron kormányra kell kerülni, hogy a párt segíthessen az itt élő magyaroknak, nemcsak az utolsó kampányában használta a Most-Híd – hasonló pragmatikus logikával győzködte az eredeti MKP is a választóit a választás előtt kampányaiban.
A megálmodott politikus
Bugár ezért az általa vezetett MKP-ban igyekezett háttérbe szorítani a radikálisabb szárnyat. Durayék azonban uralták az alacsonyabb pártstruktúrákat, amelyekre Bugárnak a csúcspolitika miatt sohasem volt ideje. Szövetkeztek a többiekkel, akiknek különböző okok miatt már elegük volt Bugárból, s az erőmérésben az addigi elnök alulmaradt. Kezdettől fogva naivság volt azonban azt feltételezni, hogy egy politikus, aki hosszú éveken keresztül etnikai politikai gettóban irányította az egypárti rendszert, és élvezte annak minden előnyét, hirtelen magába száll, és a többpártrendszer meg a polgári értékek őszinte híve lesz, vélekedik a szerző. Bugárnak és a többi pártütőnek új pártra volt szüksége, ha már abban a régiben elveszítették a hatalmat. De nem akartak egy etnikai alapon teljesen felülkerekedő pártot, mert ilyennel még nem volt tapasztalatuk, és ez a modell (a hajdani liberálisok kisszámú maradékán kívül) valahogy nem is vonzotta őket. Ahhoz azonban, hogy sikeresek legyenek, le kellett küzdeniük a demográfiai csapdát – a tízszázalékos és egyre kisebb magyar közösség nem tudott két pártot eltartani, amelyek biztonsággal elérhetnék az ötszázalékos parlamenti küszöböt.
Bugáréknak azonban szerencséjük volt. Aktuális igényeik ugyanis találkoztak a magyar és szlovák liberális értelmiség régi vágyával a jobb, polgári Szlovákia és a szlovák-magyar ellentétek leküzdése iránt. A népszerű Bugárban a megálmodott politikust látták, aki megvalósíthatna valami ilyesmit. Bugár elfogadta a felajánlott imázst, mivel számolt azzal, hogy a szlovák választópolgárok egy részét is meg kell nyernie, hogy új pártjával biztonságosan a parlamentbe juthasson. Egyébként azonban a Most-Hídat úgy szerette volna és alapjában véve úgy is üzemeltette, ahogyan azt megszokta, mint egy másik MKP-t. Bizonyos naiv értelmiségiek elképzeléseitől függetlenül.
A problémák elhallgatása
A siker feltétele így az volt, hogy a szóban forgó értelmiségiek és szorgalmas Bugár- és Most-Híd-imázsépítők a saját tudatukból is kiszorítsák a kétségeiket, és ne vegyenek észre semmit, ami az új párt foltnélküli képébe nem illett volna bele. A szlovák értelmiség számára többnyire nem jelentett ez gondot, mivel a magyarok valós viszonyairól és Bugár ténykedéséről ebben a közösségben gyakorlatilag semmit sem tudtak, és rendszerint nem is akartak tudni. A kisebbségekről szóló pozitív elgondolásokból indultak ki, amelyek ugyan mindig jobbak, mint az előítéletek, de azok is akadályozzák a valóság megismerését.
Morvay szerint a magyar kisebbségi értelmiségieknek viszont többnyire gazdag tapasztalatik voltak a szelektív érzékeléssel és az információk kiválasztó közvetítésével. Minden közösségben, amely (többé-kevésbé joggal) érzi veszélyeztetve magát, nagyon elterjedt az az alapelv, hogy nem gyengíthetjük magunkat a saját fészekbe piszkítással. A kis magyar közösség tele van tabukkal, a komáromi Selye János Egyetem alacsony színvonalától kezdve egyes kisebbségi politikusok meggazdagodásának kérdéséig bezárólag, amelyekről máig nem beszélnek, nem írnak – vélekedik Morvay, aki szerint hatványozottan érvényes ez a szlovák többséggel való kommunikációban.
A kisebbségi értelmiségiek, az elhanyagolható kivételtől eltekintve, abbéli félelmükben, hogy csak muníciót adnának a már egyébként is fenyegető szlovák nacionalisták kezébe és erősítenék a többségi előítéleteket, elhallgatják saját közösségük problémáit. Nem valamiféle összeesküvésről vagy tudatos tevékenységről van szó, gyakran inkább a tudatalatti és emberileg érthető önvédelmi reflex megnyilvánulása ez.
Ennek eredménye azonban az, hogy a szlovák liberális nyilvánosságnak sohasem volt valós elképzelése Bugárról és a Most-Hídról, a magyar meg a kételyeit meghagyta saját magának, ami hosszú ideig mindkét félnek megfelelt, mivel legalább látszólag megkapták, amit akartak.
Bugár csak a róla kialakított képet árulta el
Morvay szerint ezzel azonban paradox módon mindkét fél talán megakadályozta, hogy a Most-Híd azzá váljon, aminek kikiáltották, és ami lehetett volna. Szlovákiának valóban szüksége van a etnikumon felüli pártra, és nem állítható, hogy a Most-Hídnak nem volt esélye arra, hogy azzá váljon, vélekedik a szerző. Ha a párt alapítói maguktól nem voltak képesek nemcsak álcázni, hanem valóban kiépíteni egy ilyen pártot, állandó nyomásnak kellett volna kitenni őket, hogy a párt vezetését időben átadják azoknak, akik ezt őszintén gondolják. Ez a nyomás azonban hiányzott, azért is, mert a kritikus értelmiségiek kudarcot vallottak Szlovákiában. Csak azt látták, amit látni szerettek volna, vagy amit szerették volna, ha a választók látnak.
Morvay szerint Bugár árulásával kapcsolatban valóban bonyolultabb a helyzet. Valójában most is csak úgy viselkedik, ahogyan mindig is viselkedett, és amint az az etnikai alapú össztársadalmi politikában a kisebbségi párt működésének logikájából ered. Bugár nem magát árulta el, csak azt a képet, amelyet kialakítottak róla, s az sohasem felelt meg a valóságnak. Ez azonban nem mentesíti őt, mivel ezt a hamis képet szándékosan maga is alakította és visszaélt vele. A Most-Híd csődjéért azonban azok is felelősek, akik ebben a félrevezetésben a segítségére voltak, még ha többnyire jó szándékkal tették is ezt.
(Denník N nyomán, Fotó: Denník N)
