1968 Véres augusztusa „Örök időkre a szovjetek nélkül és soha másképp!” címmel írta meg emlékeit Szinay Árpád három nyelven. Szlovákul, csehül és magyarul. A vékony kötet az elmúlt hetekben hagyta el a nyomdát. Miro Procházka akkori versével indít, mely még úgy vélte, mint annyian mindmáig, hogy 1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadítóként érkezett. „Százezren a Slavín alatt fekszetek,/ borral, sóval, kenyérrel,/ köszöntöttünk titeket./ Emberséges arcuknak örök tisztelet jár,/ ám hatszázezren más úton jöttek/ és éjféli augusztusi tort ültek./ Hé, ti halottak a Slavín alatt, ébredjetek,/ És becsapott fiaitoknak mondjátok meg,/ tépjék le csillagjaikat s fedjék be fejüket.”
Szinay Árpád 1968 névtelen hőse, áldozata, résztvevője lett egy személyben. Egy végzetes estén pisztolygolyó fúrta át a mellét. Majdnem életével fizetett érte. Hogyan történt, azt maga meséli el rá jellemző stílusban. Szándéka ellenére – ahogy a legtöbb résztvevő esetében – a történelmi eseményeknek nemcsak tanúja, hanem részese lett. Nagyon kevesen akarnak áldozatok lenni. Ez csak természetes. A helyzet keresi meg az embert, vagy ő hívja ki a sorsot? Erre a kérdésre Márai Sándorral kell válaszolnom. „…az emberrel nemcsak történnek a dolgok. Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.”
A szerző a Szovjetunióban nőtt föl. Ezekről az évekről is kötetben számolt be. Majd sikerült Csehszlovákiába kerülnie családegyesítés okán. Ez is egy nagy kaland volt. Fiatalságát természetesen ez a lehangoló helyzet meghatározta annak ellenére, hogy csak felnőtt fejjel foghatta föl, mi is történt vele és körülötte. Egy gyermek játéknak tekinti a körülötte zajló történelmet. Ám egy napon felnő és akkor döbben rá, más szemszögből kell látnia az eseményeket. Szinay alig vált felnőtté, és máris egy elképzelhetetlen helyzettel szembesült. A megszállás abszurditásával. A „nagy testvér” fegyverrel jött és azt használta is. Ezt akkor nagyon kevesen tudták elképzelni, majd megemészteni. Azt sem értették, hogy a ránk erőszakolt ún. szocializmus megreformálhatatlan. A csehek úgy vélték, okosabban fognak taktizálni mint a forrófejű magyarok 1956-ban, na meg a pánszláv testvériség is megvédi őket a Szovjetunió megszállásától. Nagyon hamar kiderült, a hatalmi logika mellőzi a szép lelkek íróasztalnál megálmodott elméleteit. Sem a politikusok, sem a lakosság nem volt fölkészülve a beavatkozásra.
Szinay egy görbe este után arra ébred, szovjet tankok csöve mered a munkásszállásra, ahol lakik. Társait riadóztatja, akik őrültnek nézik, egy szót sem hisznek neki. De a rájuk fogott fegyver bizony meghunyászkodásra készteti őket. Munkáltatójuk ilyen helyzetben szabad napot biztosít a számukra, így nyakukba veszik a várost és látják a korábban elképzelhetetlent. A harckocsikat, a szovjet katonákat és az áldozatokat. Tüntet Dominik Tatarka íróval a szovjet konzulátus előtt, ahonnan fegyverek merednek rájuk. Mindazt látja, amit azután a szemtanúkkal el akartak feledtetni, de képtelenségnek bizonyult. Egy hónapra rá viszont leül társaival ünnepelni és mindenki elmeséli saját emlékeit. Majd bemennek vacsorázni a városba. Szinay nem tudja a Sorsot indul kihívni maga ellen. Vacsorázni szeretett volna, de kórházban ébred. Egy szovjet tiszt lelövi, mint egy veszett kutyát. Csak azért, mert nevén nevezi a dolgokat. Megszállásnak mondja a szovjet lépést. Óriási szerencséje van, túléli, habár már sohasem lesz olyan egészséges, mint korábban. Munkahelyét is el kell hagynia, nincs ügyvéd, aki ügyét vállalná. Kártérítést is csak nagy nehezen a rendszerváltás után kap. Hozzátartozói nem sejtenek semmit. Úgy érkezik haza…
A két hosszú évtizedig tartó agymosás igyekezte ezt az elejétől internacionalista segítségnek torzítani. Látszólag sikerrel. De 1989 megmutatta, az emberek zöme – minden mentális zavar ellenére – nagy vonalakban tisztában volt e történet valódi hátterével.
Szinay Árpád saját, személyes történetét írta meg. Ezt helyette senki más nem teheti, hiszen ezt csak ő jegyezheti le. Ez a kötelessége. Ez az ő történelmi felelőssége. Külön érdeme ennek az írásnak, hogy nem szépít, nem igyekszik az utólagos történelmi távlat szempontjából rendezni a történetet. Szinte vele együtt megyünk az utcán, ülünk le a szállodában a „végzetet nyújtó” asztalhoz. Ez a történet azonban nemcsak az övé. Mindannyiunké, hiszen ami vele történt, az történelem. Meg nem történtté tenni még akkor sem lehet, ha nem szerzünk róla tudomást. Ám most már olvashatjuk! Ez is része az akkori valóságnak, ez a történelem egy kis, ám nem elhanyagolható szelete.
Kötetével emléket állít egy korszaknak, felidézi az akkori elképzeléseket, gondolkodásmódot, melyet már ő is régen túlhaladott. De akkor úgy gondolta, úgy élte meg.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
