A Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás szervezésében megvalósuló Korunk történelme (1867-1994) rendezvénysorozat keretében, április 7-én Prof. Dr. habil. Szakály Sándor egyetemi tanár „Magyarország és a második világháború” címmel tartott előadást.
A Bodrogközi Magyar Közösség Házában (BMKH) az előadót és a közönséget Feke Ferenc köszöntötte. Az előadó bevezetőjében összefoglalta Magyarország második világháborús részvételének főbb tapasztalatait, különös hangsúlyt fektetve azokra a történelmi tényezőkre, amelyek az országot a vesztes politikai szövetségbe sodorták. Megállapította, hogy a magyar politikát a két világháború közötti időszakban elsősorban a trianoni országvesztés traumája határozta meg. Nem volt az országban olyan számottevő politikai erő, az illegalitásba vonult kommunistákat is beleértve, amelyik elfogadta volna az ország megcsonkítását.
Ez a hozzáállás vezetett az irredentizmushoz, amit erősített, hogy sem az Amerikai Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem fogadta el az európai határok Versailles-i újrarendezését. A magyar külpolitika tehát az egész időszakban a status quo megváltoztatására törekedett, keresve azon hatalmak támogatását, amelyek hasonló célt tűztek ki. Így jött létre a szövetsége Olaszországgal, később Németországgal. A magyar állam felelős vezetői ismerték az utóbbi hatalom veszedelmes belpolitikai rendszerét, a nemzeti szocializmust, ezért igyekeztek ezt a kötődést lazítani, s diplomáciai úton elfogadtatni a többi nagyhatalommal is a magyar követelések jogosságát. Ez a törekvés vezetett el Teleki Pál ismert tragédiájához.
A világháború előestéjén kialakult nemzetközi helyzetben a magyar kísérlet sajnálatos módon nem talált fogadókészségre sem Franciaországban, sem az Egyesült Királyságban. A háborút viselő Magyar Honvédség teljesítményét nézve elmondható, hogy katonáink harcértékét döntően befolyásolta, hogy a trianoni békeszerződés szigorúan korlátozta fegyverkezésünket – ismertette Szakály.
Csupán 1937-ben, a Darányi miniszterelnök által meghirdetett „győri programmal” vette kezdetét a komolyabb fegyverkezés. Amikor Magyarország l941-ben belépett a Szovjetunió elleni háborúba, általános meggyőződés volt a világon, hogy Németország folytatja katonai sikereit, s újabb ellenfelét is legyőzi. Pusztán ezért még nem kellett volna hadba lépni. A tisztázatlan kassai provokációt azért használta fel ürügyül a hadba lépésre a politikai vezetés, mert addigra elkeseredett versengés alakult ki Magyarország és a szomszédjai között.
A terület-visszacsatolások után mind Szlovákia, mind Románia erős német elköteleződést érvényesített politikájában, hogy visszaszerezze Trianonban zsákmányolt területeit, amivel szemben Magyarországnak feltétlenül ellenlépéseket kellett tennie. Amikor Magyarország megtámadta a Szovjetuniót, a románok és a szlovákok már javában harcoltak a keleti fronton.
Az előadó a kiugrási próbálkozásokkal kapcsolatban rámutatott arra, hogy ilyen kísérleteket más országok is tettek. Mégis volt csekélyke esély bizalmat kelteni az antifasiszta koalícióban, mert egyedül Magyarország nem volt megszállt ország, ami bizonyos politikai mozgáslehetőséget biztosított.
A Kállay-kormány politikája tehát reális alapokon nyugodott. A németek ismerték céljait, de akkor is megszállták volna Magyarországot, ha titkosszolgálatuk nem tárja fel a kapcsolatfelvételt, mert geopolitikailag-hadászatilag ez elkerülhetetlen volt.
A doni katasztrófával kapcsolatban Szakály megállapította, hogy addigra a németek embertartalékai annyira megfogyatkoztak, hogy kénytelenek voltak igénybe venni a felkészületlen magyar, olasz, szlovák és román haderőt is. Ezek semmivel sem voltak jobban felfegyverezve, mint a magyarok és még nagyobb veszteségeket szenvedtek. A hadműveletek egyébként a sztálingrádi katlanban folyó ütközettel voltak szoros összefüggésben.
Összességében a két világháború közötti Magyarország fő célkitűzése az 1920-as trianoni békediktátum revíziója és a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés volt, ennek érdekében olasz, majd német segítséget remélt. A fenti politika 1938 és1941 között jelentős területgyarapodással járt (bécsi döntések, Kárpátalja visszacsatolása, a délvidéki bevonulás), azonban Magyarország szembekerült a szövetséges hatalmakkal.
A magyar vezetés a fegyveres semlegesség kudarca után a háborús részvétel minimalizálására törekedett, de a 2. magyar hadsereg keleti fronton elszenvedett veszteségeit követően 1944-1945-ben Magyarország lényegében a szovjet és német erők ütközőzónájává vált, végül totális háborús vereséget szenvedett. Az 1947-es párizsi békeszerződés nyomán Magyarország a trianoni határoknál is kisebb területtel fejezte be a háborút. A második világháború további következményeként az ország 1990-ig szovjet fennhatóság alatt maradt.
A háborút lezáró békeszerződéssel kapcsolatban Szakály megállapította: visszaálltak a trianoni diktátumban megfogalmazott viszonyok, azzal, hogy a pozsonyi hídfő miatt további területeket vesztett Magyarország. Végül Magyarország ugyanazt kapta büntetésül, amit Lengyelország és Csehszlovákia jutalom gyanánt, sok évtizedes szovjet uralmat – a szocializmus „áldásait” élvezve.
Az előadás után a hallgatóság kérdéseit válaszolta meg Szakály Sándor a magyarországi zsidóság háború alatti helyzetét illetően, valamint az időről-időre felmerülő zsidó kártérítési igények kapcsán, továbbá a valós háborús veszteségek mértékére vonatkozóan.
Szakály Sándor meggyőző felkészültsége, elegáns előadói stílusa sikert aratott, reméljük, hogy a következő téma, a „Kultúra, oktatás, tudomány a Horthy-korszakban”, hasonlóan sokakat érdekel majd. A 2016. április 21-én sorra kerülő előadást Dr. habil. Ujváry Gábor, címzetes egyetemi docens tartja majd.
