A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében mintegy 110 ezer felvidéki magyar kényszerült elhagyni otthonát, és nagyjából 73 ezer szlovák települt át az egykori Csehszlovákiába. Arról kevés szó esik, hogy néhányan közülük – ilyen-olyan okokból – de visszatértek egykori szülőföldjükre. Közéjük tartozik Zsibrita József, aki a Békés megyei Kamuton éli feleségével nyugdíjas hétköznapjait.
– 1942-ben születtem Békéscsabán, az áttelepülésig teheneket legeltettem, a parasztgyerekek mindennapjait éltem – meséli a mindig mosolygós öregúr. Hat éves volt, amikor a család a Békés megyei Muronyból Nagymegyerre költözött. – Nekünk odahaza az áttelepülés mellett agitálók azt mondták, hogy Csehszlovákiában majd kolbászból lesz a kerítés, ami nem volt igaz. Később a csehektől azt hallottam, és az a pletyka járta, hogy ezek az agitátorok nem hazudtak nekünk, csak a kolbász nem Szlovákiában, hanem a Szudéta-vidéken várt volna minket, eredetileg a kitelepített németek helyére szántak bennünket – mondja nyílt határozottsággal Zsibrita József.
A tanulmányait már Nagymegyeren, a katolikus szlovák iskolában kezdte. – Abban az időben a katolikus mellett külön iskolájuk volt a reformátusoknak és külön a zsidóknak. Csak nyolcéves korunkig tanultunk együtt a lányokkal, később ők a zárdába jártak. Én akkor még egyáltalán nem tudtam szlovákul, mivel otthon magyarul beszéltünk és ezért aztán szegény édesanyám nem is tanulta meg soha a nyelvet. Szülői értekezletre sem járt. Minek ment volna? Úgysem értett volna semmit sem belőle! – emlékezik gyerekkorára Józsi bácsi.
Arra a kérdésre, hogy Nagymegyeren az áttelepülő szlovákokhoz hogyan viszonyultak a helyiek – tudjuk, hogy sok helyütt nem fogadták őket kitörő lelkesedéssel – úgy válaszolt, hogy őket nem érték különösebb atrocitások és komolyabb nemzetiségi ellentéteket sem tapasztalt. – Viszont a helyi szlovákság nagyon büszke volt a szlovák nemzeti felkelésre, a kocsmában időnként lehetett is hallani:,,Jó világot teremtettünk nektek, magyaroknak!”
A katonai szolgálat idejét Csehországban töltötte, ahol szakaszparancsnok lett és egy szobában lakott a későbbi híres csehszlovák színésszel, František Husákkal. – Hamar leszerelték, idegileg gyenge volt, nem bírta a katonai szolgálatot – meséli Józsi bácsi. A katonaság után dolgozott Ostraván egy építkezésen, majd odahaza az állami gazdaságban, végül a Ravak gyárban, ahol radiátorokat festett. 1966-ban édesapjával Magyarországra utaztak, ahol a Kamuton élő anyai nagynénjét látogatták meg, itt ismerte meg későbbi feleségét, akitől négy gyermeke született.
Friss házasként rövid ideig egy Kamut környéki tanyán telepedtek le, de hamar beköltöztek a faluba és Józsi bácsi a helyi termelő-szövetkezetben kezdett el dolgozni. – Még ma is megvan az a letelepedési engedély, melyet 1970-ben kaptam a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánytól.
Zsibrita József nyugdíjas feleségével és egy lányával ma is Kamuton él. A hogylétét firtató kérdésre búcsúzóul csak ennyit mond: – Megvagyunk, élünk. Hol így, hol úgy.
