Gyertyagyújtással emlékeztek ma délután a gútaiak az I. világháborús emlékműnél a trianoni diktátumra. Az emlékező beszédet Samu István önkormányzati képviselő, a kulturális bizottság elnöke mondta.
A Trianonra való emlékezés fájdalmas élménye helyett erősítsük a jövőbe tekintő nemzeti összetartozást
A Versailles-i békediktátumnak politikai, gazdasági és magyarságra gyakorolt nemzetromboló hatása mellett van még egy nagyon káros hozadéka. A magyar emberek közötti kapcsolatok frusztrációja. Most ezzel az utolsó káros örökséggel szeretnénk foglalkozni. Erre most néhányan felkaphatják a fejüket, hogy egy több mint kilencven évvel ezelőtti történés, amiről az új generációk nem sokat tudnak, hogyan lehet hatással a mai (magyar) emberek kapcsolataira? Nagyon egyszerűen, a kollektív emlékezet miatt, amely szinte észrevétlenül öröklődik a családokban.
Duray Miklós írta, hogy Trianon öröksége a körülöttünk lévő nemzetekben is generálja mind a mai napig a félelmet, a „megváltoztatható” paradigmáját. Ugyanakkor a magyar közösség Kárpát-medencei egészére pedig a „megváltoztathatatlanság” paradigmája, életérzése ült rá sok esetben a hétköznapi életünk minden területén.
Ez bizony, ha tetszik, ha nem, frusztrációkat okoz az életünkben, kapcsolatainkban. A megváltoztathatatlan életérzése nem csak a szomszédos népekkel kapcsolatosan okoz komplexusokat. Saját közösségünkön belül is gerjeszt problémákat, egymás megítélésében, egymáshoz való kapcsolatainkban, akár a felvidéki közösségünkön belül, vagy a magyarországi magyarokkal való interakcióinkban.
Képzeljük el, hogy a felvidéki magyarok egy elég meghatározó része bizalmatlan a magyarországi magyarokkal szemben. Ennek számtalan oka van, de mivel összetett a probléma, azért nem szabad kihagyni az előbb említett, meglévő folyamatnak az egyik meghatározó részét, amely abból fakad, hogy a „jaffások” (nem véletlenül használom ezt a kifejezést) sok esetben nem tekintik olyan értelemben magyarnak a trianoni határon kívül rekedt magyarokat, mint önmagukat.
Elég, ha egy egyetemista koromból származó negatív élményemet hozom fel példaként, amikor a kétezres évek elején a kollégiumban bejött a szobánkba egy szabolcsi villamosmérnök-hallgató (a közeli ismerős kategóriájába simán belefért) és megkérdezte tőlem, hogy lehet az, hogy ilyen szépen beszélek magyarul.
Tehát egy értelmiségi közegben, ahol nem volt ritka a határon túliak jelenléte, a megváltoztathatatlanság paradigmája és Kádár öröksége (amely politikailag az internacionalizmusból, de emberi érzések tekintetében is ugyanebből fakadt) úgy rakódott le, hogy azt sem tudta a határ húsz kilométeres körzetében élő fiatal értelmiségi, hogy északabbra, Szabolcs megye határán kívül még mindig magyarok élnek.
Nézzünk szembe azonban önmagunkkal is. Visszafelé ugyancsak létező folyamat a frusztráltság magyar-magyar kapcsolatainkban: a felvidéki magyarok pedig jelzőket használnak a magyarországi magyarok megkülönböztetésére, például az előbb említett „jaffások” vagy „táposok” kifejezést, amely a megosztottságunkat hivatott szolgálni a magyar-magyar kapcsolatokban.
Mindez azt mutatja, hogy nem elég csak emlékeznünk a trianoni sebekre, amelyek ilyen módon nem gyógyulhatnak be, főleg azért, mert a leírtak alapján különböző deformációi öröklődtek az évtizedek során a trianoni traumának, amelyeknek legnagyobb veszélye, hogy az összetartozásunk hangsúlyozása ellen hatnak.
A teljesség és tisztánlátás érdekében azért nem elhanyagolható tényező, hogy a trianoni csonkításra való emlékezés a jelenlegi határokon kívülre került magyarság nagyobb részében természetesen valamelyest erősítette a nemzeti összetartozást az elmúlt évtizedekben, ugyanakkor nem volt előremutató. Közben ugyanis kialakult egy réteg, amelynek képviselői „belefáradtak” a „megváltoztathatatlanságba”, és nem élik meg ilyenformán az emlékezést. Nekik kell az összetartozásunkat erősíteni pozitív értelemben. Mert ebben kódolódik a megváltoztatható, vagyis, hogy Trianon nem választott minket örökre szét.
A Kárpát-medencében van egy többségi nemzetközösség a határoktól függetlenül, amely tizenhárom millió magyarból áll. Ezért gondolom azt, hogy 2010-ben egy jövőbe tekintő látásmód született, amely a trianoni gyászos örökség emlékezete helyett, június 4-én a nemzeti összetartozás hangsúlyozását hivatott szolgálni, és akár ezen a napon, minden évben folyamatosan lebonthatjuk a közösségi összejövetelekkel, rendezvényekkel a magyar-magyar emberek közötti frusztráció emelte falat.
Talán a megemlékezés, emlékezés, „ünneplés” e különös koncentrációja képes enyhíteni a „megváltoztathatatlan” paradigmáját az életünkben, és akár meg is fordíthatja a folyamatot. Miért is ne?!
