Egy teljes értékű, meghitt kapcsolathoz férfi és nő között a szeretetnek négy formájára van szükség. Ezek a szex, az erosz, a fília és az agapé. Felsorolásuk mai fontossági sorrendjüket mutatja, pedig pont fordítva kellene lennie.
Az első kettőt nem szükséges különösebben magyarázni, mert ezeket mindenki ismeri. Az első: szeretlek, mert az enyém vagy. Ez a testi szerelem. A második: szeretlek, mert ilyen vagy. Ez az előbbi lelki oldala. Jó együtt lenni. A fília annyit tesz: szeretlek, mert társam vagy. Minden körülmények között számíthatok rád. Ez a baráti, „szociális” szeretet. Ez a három értékelő szeretet, mert indokol, hogy miért. Az agapé: szeretlek, mert szeretlek. Ez az utolsó fogja össze az előbbi hármat, mert ez nem mérlegel. Szeretlek akkor is, ha éppen undok, kibírhatatlan vagy. Ez a jézusi szeretet. Ez a Gyökössy Endre által vallott elemzés, melyet a gyakorlatban nem lehet ezekre a szeretetformákra szétválasztani.
Ez jutott eszembe, amikor Füleken megnéztem a Zsákszínház előadását. Mázik István rendezésében vitték színpadra Wiliam Mastrosimone: Pulóvergyűjtő című művét. Az eredeti darabot kicsit fűszerezték és rövidítették. Így lett belőle A pulóveres lány.
Már az elején zavarba jön az ember. Belép a füleki szocreál kultúrház nagy színháztermébe, mire a közönség félrevonja a színpad függönyét és eltűnik. Mi lesz itt? A közönség is játszani fog? – villan át az ember agyán. Ám nem kell ettől tartani. A nézők a színpadon ülnek és testközelből figyelik az előadást. Rose és Cliff párbeszédét. Egy férfi és egy nő véletlenszerű találkozásának vagyunk szem- és fültanúi.
Cliff kamionsofőr, aki egy futó kalandra, egy „kóbor numerára” vágyik, de a lány valamivel többre. Tragédiája, hogy nem tudja pontosan, mire. A férfinál a szexre és az eroszra csonkul minden, a lány egy kis fíliát is szeretne.
Rose talán elárusítónő. Nem tudjuk meg, milyen volt az eddigi élete. Ám sokat sejtet a „szenvedélye”, tragikus sorsú barátai és tán szeretői pulóvereinek a gyűjtése. Ezeket magára veszi, így próbál önkéntelenül védelmet keresni. Neki ez a páncélja, Cliffnek a cinizmusa. Ezek a fétisek természetesen nem védhetik meg Rose-t a mindennapok sivárságától, önmaga érzelmi és szellemi deficitjeitől. Otthonról nem hozott semmit, ami követendő példaként lebeghetne a szeme előtt.
Mindketten egy sivár világban élnek. Cliff kellően romlott és szellemes. Az élet kegyetlen. Ám horizontja nem nyúlik fel az állandó értékek tartományáig. Mindenre van válasza, a néha naiv Rose-t meséivel is megeteti. A lány társra vágyik, magányából kikívánkozik, Cliff pedig pusztán szeretkezésre. Ezért taktizál a maga módján, hogy célt érjen. A lány a tengerhez vágyik? Mi az neki, beülteti a kamionba és elviszi! Legalábbis ezt ígéri. Szerzett egy jó pontot.
A végén hiába találnak látszólag egymásra, ebből nem lesz semmi, csak egy újabb pulóver – ha úgy tetszik -, egy újabb trófea, mely a lét értelmetlenségét, sivárságát, kilátástalanságát bizonyítja. Minden újra és újra ismétlődik – és elszalad az élet! Rose ezért tanácstalan és frusztrált. Nem képes kiszabadulni ebből a mókuskerékből. Ő a kiszolgáltatottabb, mert szeretetre, gyöngédségre, figyelmességre vágyik. De alkalmi partnereitől ezt sem kapja meg. Vagy csak kis mértékben. Így szenved. Egy azok közül, akikről Hamvas Béla állapította meg, hogy „Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban.”
Ezért tragikus ez a mindennapi történet. Cliff egy érzéketlen fatuskó, aki nem akar az élettől egyebet, mint egy kis szórakozást és élvezeteket, a lányt ez ugyan nem elégíti ki, de nem tudja, hogyan kellene életét elrendeznie. Így ő is minduntalan ebbe a világba süpped vissza, mely nem nyújt reményt. Sziszifuszi sors.
Hogy egy kamionsofőrnek milyen mocskos a szótára, nem kell különösebben ecsetelni. A lányt is kiprovokálja ilyen szavak használatára. Ez a naturalizmus nem feltétlenül erénye az előadásnak.
Viszont a rendezésről és a két főszereplő alakításáról csakis a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Máziknak sikerült egy autentikus életszakaszt varázsolni a színpadra. Nincs üresjárat, nem érezzük a széket, nem pillantunk titkon az óránkra. A színpadi idő nem ólomlábakon jár, hanem repül a semmit sem megoldó végjelenet felé. És ez így van rendjén.
Cliff „magyarázatain” és szellemeskedő replikáin a közönség jókat derül, de mégsem merném tragikomédiának nevezni a darabot. Ezek szomorú nevetések.
Mindkét szereplő belülről építkezik, így nincsenek fölösleges gesztusok, fals felhangok, a néző számára kínos jelenetek. Így maximumot tudnak nyújtani. Egy autentikus előadást látunk. Gulyás László a Jókai Napokon néhány éve megkapta a legjobb férfialakítás díját. Most ismét bizonyította, hogy nem érdemtelenül.
Nagy Andreát a rendező bedobta a mély vízbe. Igaz, játszott már ő korábban is, de tíz évig nem lépett színpadra. Most tanúsította, neki ott a helye! Főleg neki köszönhető, hogy a nézőt az előadás szinte „beszippantja” ebbe az élethelyzetbe. Ritka, ezért külön is értékelendő adottság! Esdeklő szemei a nézőtől kérnek segítséget. Ettől mi is zavarba jövünk, mert nem tudunk tenni semmit. Mintha már nemcsak nézők lennénk, hanem tehetetlen részesei a vergődő történetnek. Állást kell foglalnunk, együtt éljük át a szereplőkkel a reménytelenséget.
Ha az előadás teljesen beérik, akkor más emberként kel föl a néző a székről, mint amilyen korábban volt. Ennél többet egy előadástól nem várhatunk. Csak gratulálni tudunk!
(Fotó: Micsuda András)
