A könyv címében is olvasható kérdést eredendően Rimaszombat címere ihlette. A szerző válasza egyidejűleg igenlő és nemleges. Hogy miért, kiderül a könyv első dolgozatából – írja az előszóban B. Kovács István.
„A tudomány értelme az igazság keresése. Néha csak sejtjük, máskor már-már valószínűsítjük, hogy a közelébe jutottunk, de csak igen ritkán merjük határozottan kijelenteni, hogy megtaláltuk. A tudós embernek örök társa a kétkedés. Minden kutató épít néhai kollégáinak, valamint kortársainak a tudására, vélekedésére. Én is ezt tettem, ám ahol lehetett, ódzkodtam a tekintélyelvűségtől, a korábbi véleményekre, felfogásokra való kritikátlan hagyatkozástól.
Szeretem a gondolkodó embereket, akik nem félnek az újszerű kérdésfeltevéstől, s éppúgy nem riadnak vissza a szokatlan választól sem. Tőlem sem idegen mindez. Mint annak idején Lutius Annaeus Seneca megfogalmazta: „errare humanum est” – vagyis: tévedni emberi dolog. Mindezt magam is vallom – amint az idézet második, ritkábban emlegetett részét is: „in errore perseverare diabolicum”, vagyis a tévedésben megmaradni sátáni dolog.
Egyébként pedig: egy-egy, utóbb tévesnek bizonyult feltevés, értelmezés gyakorta sokkal többet jelent az igazság keresésében, mint megannyi, az önálló gondolat hiányát elfedni hivatott hivatkozáshalmaz. A jelen kötetben olvasható három dolgozatot rendhagyónak szántam. Évtizedek kutatásainak, adatgyűjtésének, álmatlan éjszakáinak, fejtörésének eredményéről adnak számot. Rimaszombatban 1977 óta dolgozom, 1988 karácsonya óta polgárának is mondhatom magam – igaz, csak mint afféle „gallycsapta”, amint a hajdani „gyükerek” mondanák a magamfajtára. Az egyetem elvégzésétől foglalkoztat a város korai története.
Több mint három évtizednyi – néhai professzorom, László Gyula fogalmazásában – „termékeny bizonytalanság” után, úgy érzem, sikerült megvilágítani a város korai történetét, s eloszlatni a város hiteles jelképeit elborító homályt. Eszmélésemtől kísért a palóc eredetkérdés. Azt ugyan nem merem mondani, hogy sikerült volna megoldani ezt a rendkívül szövevényes problémakört, de talán némileg hozzájárulhatok a kibogozásához. Apaági eleim emléke előtt is fejet hajtok, ha az egykori palóc határőrökre gondolok.
A Busa Viktortól gyűjtött hősepikát életem kiemelten nagy adományának tekintem. Elképesztő, hogy a 20. század hetvenes éveiben éppen egy gömöri cigány származású fiatalember legyen az, aki az elveszett magyar hősepikának ezeket a páratlan emlékeit megismerteti velünk. Ugyanakkor örökké emlékeztet a mulasztásomra, hogy tudását nem aknáztam ki” – írta B. Kovács István.
A könyv 2015 telén jelent meg a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület kiadásában, a Gömör-Kishonti Téka 22. köteteként. Megvásárolható a rimaszombati Tompa Mihály Könyvesboltban, vagy megrendelhető a kiadónál (Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület, gemamuz@gmail.com, Rimaszombat).
