Vannak pillanatok és benne olyan egyéni élmények, amelyekért érdemes évtizedeket dolgozni, szenvedni és izzadni akár sok éven keresztül is. Ilyen, gyönyörűségében megborzongató élményben volt részem kedden, június 14-én Brüsszelben, az Európai Parlament épületének hatalmas folyosóján, amikor képzőművésztársaik kiállításának megnyitóján a felvidéki Magyar Tanítók Vass Lajos Kórusának énekét hallgattam.
Egy rövid időre a politikától és a gazdasági érdekektől kőkeménnyé merevedett bürokrata képviselői, asszisztensi, hivatalnoki arcokon is megvillant a derű, mosoly, megálltak körülöttünk, figyelve mi is az a csodálatos zene, amely a színes képek és mozdulatlanságba merevedett szobrok közül szól.
Az áradó hangok felcsaptak a kupolába, onnan felerősödve, még a visszaverődő felhangokat is harmónialáncba fonva szóltak olyan megrendítő gyönyörűséggel, hogy nekem még a szőr is felállt a hátamon. Harmatos szemmel az 1964. november 27-én 19 éves önmagamat láttam újra. Ötvenkét év távlatából azt a pillanatot, amikor először szólalt meg több szólamban az akkor alakuló tanítók kórusa, és a szürke, ködös őszi homályból előkandikált és arcunkba sütött az erjedő borok illatától is bódult, zobori domboldal szőlőtőkéi közé szorult, szikrázó nap.
Az arcunkba csapódó fény akkor a kórus jövőjét jelképezte számunkra. Azt a ködös jövőt, amit itt ezen a napon megélhettem. Mert megéltem egy bő félévszázad múltán, hogy Európa szívéhez is eljutott az emberi hang, a felvidéki emberek hangja. Az a hang, amely a szíveket oldja és összeérinti, ami harmóniákban hallható vissza, ha megszólalhat és meghallgatásra kerül.