Két forduló után Magyarország vezeti a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokság F-csoportját, és csak egy borsónyin (ami egy üres, kopasz fejben zörgött több mint kilencven percen keresztül) múlott, hogy már tegnap nem dőlt el, amit leírni is csak remegő kézzel lehet: a magyar nemzeti tizenegy tovább folytathatja a legjobb tizenhat között. Erre ugyan „hivatalosan” még várni kell az utolsó forduló végéig, de a számok igencsak biztatóak…
Ide a rozsdás bökővel, hogy erre még a legfanatikusabb drukkerek sem mertek reálisan gondolni a kontinenstorna kezdete előtt. Habár, amint Esterházy Péter írja: „a szurkoló mindent tud, nem hülye, legbelül tudja a reális esélyeket, csak éppen ettől eltekint… Szurkolónak lenni költői létet jelent.”
Ebbe a létbe alighanem most egy kicsit mindenki belekóstolt, az is, aki amúgy nagy ívben elkerülte a labdarúgást. És annyira kellett már ez nekünk! A közösen megélt sikerélmény, öröm, ünneplés.
Merjünk kicsik lenni! – hirdették a senkiházik, és erre mi óriások akartunk lenni. És lettünk!
Két győztes meccstől persze nem múltak el problémáink. Ha úgy tetszik, ettől még nem lett több lélegeztetőgép a kórházakban, és nem élünk jobban, mint négy éve. De valami történt: egyszer végre önfeledten örültünk, ünnepeltünk, pártállásra, világnézetre, bármire tekintet nélkül.
Most a küzdelem és az azt koronázó siker közös élménye lett a pártállás, a világnézet, a vallás. Nem összetartozást hirdető nyilatkozatok, emléknapok, üres szavak és átlátszó politikai szólamok rántottak bennünket egybe, hanem valami, amit a fanyalgók, az epétől szétmart belsejűek már soha nem értenek meg. A piros-fehér-zöld büszkesége, a piros-fehér-zöld dicsősége.
És ezért köszönettel tartozunk.
Köszönet illeti elsősorban és mindenekelőtt a hollandokat. Ha ott és akkor nem szaladunk bele abba az irtóztató maflásba, amit nekünk lekentek, talán még az erjedés sem kezdődött volna el. Köszönet jár Pintér Attilának, hogy megmutatta, miként nem lehet, és nem is érdemes élni. Dárdai Pálnak – minden különösebb magyarázat nélkül.
A jelenlegi szövetségi kapitánynak – egyelőre – csak babonából nem…
És a tizenötmillió magyarnak – ahogy a magyar csapatkapitány fogalmazott a tegnapi káprázatos mérkőzés után – akik ott fociztak a tizeneggyel a pályán, és akikkel együtt tényleg lehetetlenség kikapni.
Mert akármi történjék is a továbbiakban, ezt a tornát mi, magyarok már megnyertük. Bordeax-ban már átéltük a katarzist, vagy még többet is annál. Marseille-ben láttuk, hogy mindez nem véletlen, nem érdemtelen, nem egy jól kifogott, jó nap volt csupán. És a magyar álom a francia focitornán tovább folytatódik.
Mi, magyarok pedig – hála nektek, fiúk! – ismét kézfogásnyi közelségbe kerültünk egymáshoz.
Mikor éltünk át ilyet utoljára?
