Az elhanyagolt Dél-Szlovákia című cikkben a szerző már az első mondatban leírja a politológus által kimondott lényeget: …”Nem akarom azt állítani, hogy Dél-Szlovákiát szisztematikusan elhanyagolják, de engedtessék meg nekem, hogy kijelentsem, ha szisztematikusan elhanyagolnák, ugyanígy nézne ki, mint ma…”
Ezzel mindnyájan beismertük, hogy Dél-Szlovákia szisztematikus elhanyagolása – mondjuk inkább: tartós diszkriminációja – folyamatos a mindenkori kormányösszetételtől függetlenül. Nem szűnt meg akkor sem, míg az MKP kormányon volt, csak mérséklődött. A többségi kormánytagoknak megvoltak az eszközei a „fékentartásra“.
Természetesen mindez összefügg azzal, hogy a szlovákság durván 150 évvel később tudta csak megélni modern államiságát, mint a magyarság (most ne beszéljünk a magyar Királyság előző évszázadairól). Ebből van a mai napig frusztrációjuk, szívesen beszélnek az ezeréves elnyomásról, holott ez merő kitaláció. A problematikus időszak valamikor 1840 – 1848 táján kezdődött el igazából, azzal, hogy a magyar nyelv praktikusan hivatalos nyelv lett a Királyságban a korábbi latin – német gyakorlattal szemben.
De térjünk vissza a közlekedési témához: nem egészen tudom magamévá tenni Gál érvelését a D1-es és R2-es nyomvonalát illetően. Sokkal inkább mást látok, érzek ebben. Ha ugyanis csak egy kormány csinálta volna meg mindezt, elképzelhető, hogy Gálnak valóban igaza van. A tendencia azonban már 1989 előtt elkezdődött, majd utána szisztematikusan tették tönkre Dél-Szlovákia megtartó ágazatát – a mezőgazdaságot. Ebben Čarnogurskýnak nagy szerepe volt – ő tudja, miért. A mezőgazdaságra épülő élelmiszeriparnak ugyanez lett a sorsa. Azóta pedig csak rosszabb a helyzet (még a Dunaszerdahely – Bősi Erőmű egyvágányú vasútvonalat is felszedték, nehogy már valóra váljék a mezőgazdasági árut szállító regionális kiskikötő álma).
Számtalanszor leírtam, hogy itt a probléma gyökere a mindenkori kormány nemakarásában van. Ez nem elhanyagolás, hanem tudatos szabotálás és kemény diszkriminálás.
Az ok egyszerű: minek fejleszteni valamit azon a területen, amit Štúr és társai ellenségnek tekintettek, amit a mai napig nem éreznek magukénak, mert szerintük a tulajdonviszony – az elmúlt 70 év dacára – bizonytalan. Ilyen közegbe pedig nem érdemes befektetni. A jó gazda törődik azzal, ami az övé. Ha az övé lenne az inkriminált elhanyagolt terület, törődne vele, mint például a Vág völgyével, Erdőháttal, stb…
Ezen nincs mit csodálkozni – néha a lelkiismeret is megszólal. Ezzel ellentétben pedig én azon csodálkozom, hogy a Dél-Szlovákiában élő mintegy 800 ezer velünk együtt élő szlovákot is emiatt a (vélt vagy valós) félelem miatt ugyanúgy diszkriminálják.
A „felvilágosítást“ velük kellene kezdeni – mi ugyanis tudjuk a lényeget.