Tóth Gábor középiskolai tanár és felesége, Matyi Gabriella gondoltak egy merészet, és volt lakásukban szabadulószobát rendeztek be. Mi kellett hozzá? Hogyan fogadták az érdeklődők? Erről beszélgettünk a minap a szabadulószoba előszobájában.
Játék a szabadulószoba?
Tóth Gábor: Játék. Nincs más haszna a szórakozáson és a játékélményen túl. Olyan szórakozás, mint amikor az ember elmegy moziba vagy diszkóba, csak más rugók mozgatják. Gondolkodni, beszélgetni, asszociálni kell, feladatokat kell megoldani. Ezek összessége adja a játékélményt. A cél, hogy kijussanak a szobából, ahová bezártuk az embereket.
Matyi Gabriella: Olyan típusú játék, amit az ember nem tud egyedül játszani. Szükség van csapatra, barátokra, társakra, csak úgy teljes az élmény, ha közösen asszociálnak, kommunikálnak és megpróbálnak kijutni. Egyedül nem is volt bent még senki. Minimum két ember kell hozzá, csoportoknak kínáljuk.
Melyikük találta ki a kijutós játékot?
T. G.: Kinőttük ezt a lakást, elköltöztünk a két gyerekkel, a lakás pedig parlagon maradt. Érzelmileg nagyon kötődtünk hozzá, itt töltöttünk mintegy nyolc évet, a szívünkhöz nőtt. Mindenképpen hasznos dologra szántuk. Egy polgári társulás az önkéntesei számára akarta volna kivenni; felmerült, hogy legyen lakásszínház. Aztán, amikor a kisfiam tavasszal kórházban volt, a feleségem és Gréti lányom meglátogatták, felhívtam, hogy csináljunk kijutós játékot a lakásban. A feleségem egy másodperc gondolkodás után azt mondta, rendben van. Felmentem utánuk a kórházba, és mire leszálltam a vonatról, a játék vázlata már füzetben volt, kilencven százalékban elkészült a Komárom – Pozsony vonatúton. Ha pedig cél és szándék van, út is van; már csak csiszolgatni, finomítani kellett. Sokat beszélgettünk róla. A megvalósításhoz pedig meg kellett várnunk a tanév végét. Közben az egyik szobát májusban átfestettem, júniusban állt a munka a tanári kötelezettségeim miatt, júliusban finiseltünk, jöttek a tesztjátékok, majd elmentünk nyaralni Amerikába. Most indul az éles üzem.
Volt mintájuk?
T. G.: Tavaly, Gombaszögön, az utolsó nap bementünk a budapesti Trap Busz szabadulószobájába. Majd a Marianum Egyházi Gimnázium színjátszó csoportjával a zsámbéki színjátszó fesztiválon léptünk fel, és Budapesten szállásoltak el bennünket, száz méterre a Trapartment nevű helytől, melyet a trap buszosok üzemeltetnek. Végigjátszottuk az ottani két szabadulószobát a gyerekekkel. Azonnal elkötelezett híve lettem a kijutós játékoknak. Már akkor ott motoszkált a fejemben, indítani kéne egyet ebben a régióban, mert nincs, és az emberek is keveset tudnak róla.
Mekkora beruházás kellett hozzá?
M.G: Sok mindent ki kellett találni. Minden saját ötlet és megvalósítás.
T. G: Az installálás idején feleségem otthon volt a gyermekekkel, én meg jöttem ide fúrni-faragni. A legnagyobb invesztíció a kamerarendszer volt, mellette több apró kiadás jött még, festékre, lakatra, zárra. Saját magunk végeztünk mindent, egy-két barát eljött segíteni kalákában. Vannak szabadulószobák, melyek lézerrel, laptopokkal, hangeffektusokkal, digitális időmutatóval dolgoznak. Nálunk óra sincs bent. Nem a versenyfutás az idővel a cél, hanem a játék öröme. Értelmetlen azt figyelni, kinek sikerült egy óra alatt kijönni, vagy ki maradt bent két és fél óráig. Mi végig hagyjuk játszani a játékosokat. Mindenki nyissa ki magának a zárat. Ha szükség van, adó-vevőkön keresztül minimális segítséget adunk. Szóval szándékosan nincsenek ebben a szabadulószobában csúcseszközök. A játék öröméhez pedig néha elegendő egy cipőfűző és egy karika.
Ha lehull a lepel, a titok nem titok többé.
M.G: Az élmény a fontos, hogy kijussanak és az együttműködés. Azt kérjük azoktól, akik már voltak bent, hogy a játék, az élmény öröméről beszéljenek, ne konkrétan a játékot árulják el, hogy másoknak is lehessenek élményeik a játék során. Jöjjenek el, próbálják ki, és meglegyen az élményük, hogy ki tudnak jutni.
T. G: Ez bizalmi ügy. Mi abban bízunk, hogy akik eljöttek ide, és végigjátszották a kijutási játékot, lelkesen távoznak, és érdekük, hogy ezt az örömérzést a barátaik is megismerjék. Ehhez pedig az kell, hogy ne mondják el, mi van bent. Terveink szerint jövőre rendezzük be az új játékot.
A szomszéd tudja, hogy itt szabadulószoba működik?
M.G: Természetesen. A közvetlen szomszédságból átjött az egész család a gyerekekkel, és kijutottak. De hálásak vagyunk az összes lakónak, hogy elegendő számban írásos beleegyezésüket adták a projektünkhöz. Végül is itt éltünk nyolc évig, és erős személyes kapcsolatok alakultak ki közöttünk.
Hogyan lehet ide eljutni?
M.G.: Van egy honlapunk, a www.kalicka.eu, ahol több nyelven leírtunk minden tudnivalót. Időpontot kell egyeztetni, ennek legegyszerűbb formája, ha írnak egy e-mailt. Facebookon is elérhetőek vagyunk, a honlapon feltüntettük a telefonszámainkat. Egyeztetés alapján várjuk az érdeklődőket.
Önöknek mi a játék ebben?
T.G.: Izgalmas nézni. Már végigkövettünk néhány játékot, valamennyi más volt egy kicsit. Érdekes volt figyelni, ki, hogyan áll hozzá, melyik végéről közelíti meg a problémát. Résen kell lennünk. Ha nagyobb elakadás adódik, tehát ott a megoldás az orruk előtt, csak egy pici probléma miatt nem látják, betelefonálunk, és egy hangyányit segítünk. Számunkra minden játék új élmény. Kívülről érdekes összehasonlítani, hogy jé, ezt a múltkor hogyan oldották meg, ezek mibe keveredtek bele. A tesztjátékok tanulságai alapján már eszközöltünk apró változtatásokat. Az egyik elemre minden csoport az első egy percben rájött. Megváltoztattuk, azóta keményebb fejtörést okoz.
Sok időt vesz el a családtól a Kalicka?
M.G.: Egyelőre beosztjuk. Nem tervezünk valakit ideültetni.
T. G.: Bár ott tartanánk, hogy kígyózó sorok lennének, és fel kellene vennünk egy egyetemistát brigádmunkára. Egyelőre ez hobbivállalkozás. Majd ügyesen szervezzük. Öt percre van az új lakhelyünk. Akár papucsban is átjöhetünk fogadni a csoportokat.
Fotók: a szerző és Molnár Gábor