Zselíz utcáit elnézve elégedettséggel állapíthatjuk meg, hogy a sokáig tartó szürkeség után az elmúlt években mintha elindult volna egyfajta felújítási hullám. Vonatkozik ez mind a középületekre, mind a magánobjektumokra. Ennek ellenére mindez az igyekezet mintha átesett volna a ló másik oldalára, és igencsak furcsa összhatást kelt.
Sajnos, mint tudvalévő, Zselíz sosem volt földrajzilag középpontban a történelem során, de még csak rendes polgárság sem alakult ki a szó 19. századi értelmében. Mindig is legfeljebb mezővárosi ranggal rendelkezett, aminek következtében településszerkezete sem urbánus elvek szerint alakult.
A grófi családnak, és a hozzájuk tartozó agglomerációnak köszönhetően néhány korhű stílusban emelt épülettel gyarapodott ugyan, de pechünkre a második világháború három hónapra itt megrekedt frontja, majd az ezt követő szocializmus proletár-sztahanovizmusa ezeket sikeresen tönkretette és megsemmisítette.
Az esetlegesen fennmaradó stílusjegyeket – néhány kivételtől eltekintve – az idő vasfoga, illetve a lakosság tüntette el szép lassan. Ehelyett épültek hatalmas paneltömbök, betonkockák, ormótlanságok, vagy éppen ellenkezőleg, nem épült semmi, s a város közepén lebontott lakónegyed helyén tátongó üresség maradt.
Olyan, amilyen, de mégiscsak a miénk, s szép lassan megszokta a szemünk a látványt, persze titkon mindig is irigyeltük más hasonló városkák pofás arculatkoncepcióját. Egyébiránt más sem jár sokkal különb cipőben ebben az országban, gondoljunk csak a fővárosra, Pozsonyra, amely évtizedekig főépítész nélkül tengődött, s így igencsak furcsa kompozíciót alkotnak egymás mellett a monarchista, szocreál és új tervezésű, modern épületek.
Illusztrációs felvétel. Fotó: Magát Róbert
Ámbátor városrendezési tervvel minden településnek rendelkeznie kell, és ez alól nem képez kivételt Zselíz sem, de – mint megtudtuk – az sajnos nem tér ki részleteiben mindenre. Többek között nem szabja meg az épületek színét. Ebből kifolyólag pedig mindenki olyanra mázolja házának falát, amilyenre csak akarja. Így vált papagájszínűvé – az amúgy sem túl impozáns – „kínai negyed”, és így pompázik rikítós zöldtől az indigókéken keresztül a törtrózsaszínig a szivárvány minden színében a főutca…
Ezt tapasztalva akaratlanul is Kosztolányi Dezső varázslatos verse, a Mostan színes tintákról álmodom sejlett fel bennem, ami azért kissé különös érzés egy város vizualitásának vonatkozásában. Persze vitán felüli, hogy a szürkeségnél szebb a színesség, ám összhatását tekintve nem hinném, hogy sokkal előrébb vagyunk a kulturált városképet illetően…
