Megkezdődött a 2016-2017-es tanév, melyet Gyurcsó István néhai szlovákiai magyar költő Biztató című versével köszöntenék. Hogy miért? Mert mindnyájunknak – pedagógusoknak, diákoknak, szülőknek egyaránt – nagy szükségünk van biztatásra, buzdításra, hogy legyen bennünk elég erő és akarat a mindenkori újrakezdéshez és a mindennapokhoz.
Legyen bár dolgunk ezernyi,
hozzá örömünk szemernyi,
ne féljünk soha szeretni,
tudjunk őszintén nevetni.
Múljanak évek rakásra,
ne múljon egy sem bukásra,
ébredjünk fényre, sugárra,
mindig és holnap utánra.
Számomra ennek a versnek érdekes története van. Valamikor a 2001/2002-es tanévben végzős osztályom diákjai, huszonhatan voltak, megajándékoztak egy-egy kis tablóképpel. Hogy együtt maradjanak, beleragasztottam a képeket egy emlékkönyvbe. Megkértem őket, hogy írjanak, üzenjenek nekem valamit búcsúzóul.
Ilyenkor, tanévkezdés előtt, mindig az emlékeim között kutatok, keresek, s ebben az emlékkönyvben bukkantam rá a fenti versre, mely 16 év után is még ma is aktuális. A felismerés meglepett, és egyben el is gondolkoztatott. Rájöttem, nem csak mi adunk útravalót a diákjainknak, de ők is búcsúznak, a maguk sajátos módján, észrevétlenül, meglehet, nem is tudatosan, a költő szavaival üzentek, a vers minden sora biztatás. Hallgatva rájuk, kezdjük el az új tanévet örömmel, szeretettel, nevetéssel, reménnyel, fénnyel, és akkor minden bizonnyal a folytatás is könnyebb lesz.
Becsengettek, elkezdődött az új tanév idén is, mint minden szeptemberben, melytől az ősz még vidámabb lesz, mert a fecskék búcsúzó csicsergése az örökké vidám gyermekzsivajjal elegyedik. Gyermekek ezrei indulnak el ismét a nyári szünidő után hátukon az iskolatáskával, kezükben virággal, csillogó tekintettel, türelmetlen várakozással, őszinte gyermeki kíváncsisággal az iskolába. Fogékonyan minden újra és szépre. Eddig megválaszolatlan kérdések kavarognak bennük.
Vajon milyen lesz újra az iskolában, lesznek-e új tanítóik, osztálytársaik, ki mellett ülnek majd, mi változott meg nyár óta? Ehhez hasonló kérdések kavarognak a kis kobakokban. Tudják, vagy inkább csak sejtik, kezdetben ugyan kicsit nehéz lesz ismét korán kelni, több órát egy helyben ülni, újra tanulni, leckét írni. De mi tudjuk, fokozatosan megszokják a napirendet, és lassan minden a helyére kerül.
A legnehezebb dolguk biztosan a kis elsősöknek lesz. Számukra egy teljesen új élet kezdődik azzal, hogy iskolások lettek. Minden megváltozik körülöttük, de tanítóik és nevelőik mérhetetlen szeretete, türelme, gondoskodása, biztatása, elhivatottsága és odaadása biztosan átsegíti őket a kezdeti nehézségeken. Akik aztán majd elindítják őket a tudás felé vezető úton, melyen kezdetben talán még bizonytalan léptekkel, meg-megállva, de aztán egyre biztosabban, határozottabban mennek a cél felé, a betűk, az írás, az olvasás és a számok birodalmába, egy csodálatos, számukra eddig még teljesen ismeretlen világba.
A kisdiákok tanítóikkal együtt naponta, kézen fogva, egymást biztatva, kis „Kolumbuszokként” közös felfedező útra indulnak, s így lassan és fokozatosan kitárul előttük egy új, eddig még teljesen ismeretlen világ, a mesék és a tudás világa. Később már csak rajtuk múlik, hol érnek partot, hol kötnek ki. Vajon megelégszenek-e a középszerűséggel, vagy többre vágynak.
De nem féltem őket, mert időközben az életben megedződnek, s ha nem torpannak meg, biztosan célba érnek. Mert tanítóik irányításával, szüleik segítségével biztos alapokra építkeznek az iskolában, és a biztos alapoknak mindenkori és egyedüli garanciája, az anyanyelven történő oktatás, tanulás. S ha az alapműveltséget az anyanyelvén szerzi meg a gyermek, arra már bátran építkezhet bárhol, bármikor!
Ilyenkor sokszor gondolok azokra a kis védtelen elsősökre, akiket a szüleik más nyelvű iskolába írattak. Őszintén bevallom, féltem őket. Ők vajon hogyan élik meg a tanévkezdést, mit értenek meg abból, amit hallanak, ami velük és körülöttük történik, miként alakul további életük? Aktív részesei, vagy csak passzív szemlélői lesznek-e a körülöttük zajló eseményeknek? S ez a szülői döntés a későbbiekben netán bumerángként megbosszulhatja önmagát…
Becsengettek, de nem csak a kis-és nagyiskolásoknak, hanem a pedagógusoknak is. Ők sokkal korábban kezdték el a tanévet, nekik már nulladik napjaik is voltak, hiszen az új tanévre készülniük kellett. Sokan közülük még a nyár folyamán sem pihentek, nyári egyetemeken, továbbképzéseken vettek részt. Mások otthon készültek, új módszereket tanulmányoztak, ismerkedtek az új tankönyvekkel, a tantervekkel dolgoztak, hogy felkészülten induljanak az iskolába, és a tanévkezdés zökkenőmentes legyen.
Mert egy vérbeli pedagógus nyáron sem tud igazán kikapcsolódni, pihenni, neki mindig készenlétben kell lennie, állnia azon a bizonyos „őrhelyen”, a magyar iskolában – „lármafaként” példát kell mutatnia emberségből, magyarságból, felkészültségből, elhivatottságból, szakmai tudásból. A pedagógusok feladata nem könnyű, ez egyértelmű. Erős elhivatottság, hit, szakmai tudás, küldetéstudat, és rengeteg többletmunka kell hozzá. Mindig, naponta megfelelni, elsősorban önmaguknak, aztán a tanítványoknak, majd a szülőknek, a környezetüknek és a közösség elvárásainak. Példát kell mutatniuk mindig, mindenkor és mindenhol, mert: „A példa a leghatékonyabb tanítók egyike, noha szótlanul tanít.”
Becsengettek – ebben az évben augusztus 29-én Gömörországban, a Rimaszombat melletti Hanván, Tompa Mihály szülőfalujának református templomában tartották a szlovákiai magyar iskolák országos tanévnyitó ünnepségét. Az ünnepi tanévnyitó, az iskolai tanévnyitók, a szép beszédek után megkezdődnek a dolgos hétköznapok, mert ismét becsengettek… Próbáljuk meg ezt a tanévet kicsit optimistábban kezdeni, bízzunk önmagunkban, egymásban, a kollégáinkban, a diákjainkban s együtt, közösen biztosan menni fog, sikerül!
Vajon mi? Hát a zökkenőmentes tanévkezdés. Képzeljük el azt, hogy megkezdődött a szlovákiai magyar iskolák 67. „őszi olimpiája”, mely egyedül csak a miénk, 1949 óta évente részt veszünk rajta, ugyanis a II. világháború után akkor nyíltak meg újra a magyar iskolák, s azóta is keményen küzdünk a megmaradásunkért – változó rendszerekkel, kormányokkal, iskolaügyi miniszterekkel, állami támogatással, a tankönyvkiadással, s eddig még, hála Istennek, mindig talpon tudtunk maradni, megmaradtunk, itt maradtunk, itt vagyunk, hiszen itthon vagyunk, a szülőföldünkön vagyunk – „mert elfut a víz, és csak a kő marad, de a kő marad…” (Wass Albert)
Éppen ezért, végre már félre kellene tenni minden személyeskedést. Bűnbakot találni könnyű, bűntudatot kelteni szintén, de az szakmailag nem viszi előbbre a szlovákiai magyar iskolarendszer fejlődését, inkább hátráltatja. És ne várjuk a „sült galambot sem”, mert azt is ki kell érdemelni, mert megszokhattuk, nekünk soha semmit nem adtak, adnak ingyen, de attól, hogy naponta küzdeni kell érte, még értékesebb lesz, s a mi hitünk pedig megerősödik általa.. Másképp nem megy!
Problémák, gondok mindig is voltak, s lesznek is, melyek arra valók, hogy megoldjuk őket. Össze kell fognunk, tenni kell, menni kell mindig előre, mert aki megáll, az lemarad. A világ felgyorsult, fel kell venni az iramot, s kitűzni a célt, mely nem más, mint a minőségi anyanyelvi oktatás megteremtése.
Miért, kiért? – A válasz egyszerű és kézenfekvő, – magyar iskoláinkért, az ott tanuló diákjainkért, az oktatás színvonaláért, nemzetiségi kultúránkért, örökségünkért, közösségünkért. Melyért mindannyian felelősek vagyunk, melynek alapja az alapos szakmai tudás, feltétele pedig az állandó készenlét. S ha ekként cselekszünk, akkor az iskolapadok lassan, fokozatosan megtelnek kíváncsi, csillogó szemű kis magyar gyerekekkel, akik majd szeretni fogják az iskolát, a magyar nyelvet és azokat a tanítókat, akik őket oktatják, tanítják. Nem a külsőség, a talmi csillogás határozza meg nemzeti létünket, hanem az oktatási intézményeink szellemisége és minősége.
A fenti gondolatokat Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas magyar orvos, biokémikustól kölcsönzött idézettel zárom: „Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen a tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az oktatás izgalmát, megtanulja szeretni azt, amit csinál, és megtalálja azt a munkát, amit szeretni fog.”
Őszintén kívánom, hogy úgy legyen! Minden iskolásnak és pedagógusnak erős hitet és sikeres új tanévet kívánok!
A szerző nyugalmazott pedagógus
