Ma is élénken emlékszem első találkozásomra Karcsival, amely a nyolcvanas évek második felében történt. Az akkori Comenius Egyetem magyar-történelem szakos hallgatói előszeretettel kerestük fel a pozsonyi Egyetemi Könyvtár és a Mihály-kapu vonzáskörzetében levő kávéházakat.
Az egyik hideg téli este, amikor ismét behúzódtunk a kávéház füstös melegébe, a székem karfájáról észrevétlenül leesett a sálam. Egy torzonborz, hosszúhajú, szakállas férfi fölállt egy másik asztaltól, odajött, kezembe nyomta sálamat és azt mondta magyarul „Ez talán a tiéd.”
Megkérdeztem asztaltársaimtól, ki ő, ki ez az ember? A válaszolók meghökkenve kérdezték, „Nem ismered? Ő Tóth Károly, a Madách Kiadó szerkesztője.” Mikor odamentem hozzá, hogy megköszönjem ezt a gesztust, szóba elegyedtünk. Ekkor találtam egy olyan barátságra, amely harminc évig eltartott.
A rendszerváltás, a pártalapítás során, majd a közéletben egy olyan embert ismerhettem meg Tóth Károly személyében, aki szememben az alázat, a szorgalom, a bizalom, a bölcsesség és a segítőkészség szimbólumává vált.
Kijelenthetem ezt azért is, mert arra is emlékszem, hogy a Magyar Polgári Párt alakulásakor a pártelnöki tisztségét átadta, nem intrikált, semmilyen háttér-szervezkedésbe nem fogott, amikor eljött az idő, kevésbé látványos poszton végezte munkáját, szolgálta mintaszerűen a közösséget.
Ugyanezt tapasztaltam Tőle 1998-ban, amikor megalakult a Magyar Koalíció Pártja. Félreállt, a civil életben találta meg helyét. Mivel tudott alkotni, ezért volt hova visszalépnie.
Az elmúlt harminc évben számtalanszor kértem ki véleményét. Nemcsak közéleti, de magánéleti kérdésekben is. Külön ki kell emelnem, hogy beszélgetéseink mindig kettőnk között maradtak, távol állt tőle az indiszkréció bármilyen formája.
Karcsinak volt értékrendje. Karcsi maga volt egy sajátos felvidéki magyar értékrend szimbolikus képviselője. Ezzel lehetett azonosulni, vagy lehetett vele vitatkozni. De nem figyelembe venni, vagy lekezelni nem lehetett.
Saját értékrendjét soha nem kívánta ráerőltetni sem másokra, sem a közösségre. A felvidéki magyarság megmaradásáról szóló beszélgetéseink, esetleges vitáink soha nem árnyékolták be a jó emberközi kapcsolatunkat. Ezt is Tőle tanulhattam, hogy mind a közélet, mind a barátság fontos érték, de a kettőt néha szét kell választani.
Tóth Károly az utóbbi tíz évben a felvidéki magyar közélet szereplőinek közeledését és együttműködését szorgalmazta, amelynek konkrét eredményei például a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának létrejötte és a kisebbségi minimum megfogalmazása voltak.
Ha nekünk is majd úgy adatik, hogy a menyországba kerülhetünk, Karcsit bizonyára a magyar polgári szalon dohányzószegletében, talán Márai Sándorral egy asztalnál találjuk, füstbe burkolózva, irodalomról és közéletről beszélgetve.
Ha akárcsak a képzeletbeli sálunk esik is le, akkor lesz ott valaki, hogy önzetlenül ismét segítsen rajtunk…
Isten nyugosztaljon, Karcsi!
