A Duna fák szegélyezte túlsó partjáról, ahol a hajdani büszke Brigetio városának szunnyadó romjai sejlenek a távolban, a mélabús őszi szél fáradtan átsuhan a vén Danubius csacsogó habjai felett, hogy ismét partot érve lopakodva felborzolja az utolsó vadvirágok tarkította sárguló fűszőnyeget, melybe határozott fehér geometrikus mintákat rajzolnak a vakítóan fehér kövek, amelyek majd két évezrede hirdetik az arra járóknak, hogy hajdanán itt védte a Római Birodalom Pannónia tartományának határvonalát a ma Leányvárnak nevezett Kelemantia erődített tábora…
Leányvár köveiből mára sajnálatosan kevés maradt, mert a századok folyamán építőanyagnak használták, s jutott belőlük a komáromi vár falaiba és építményeibe ugyanúgy, mint az Izsán épült házak alapjaiba és a kifalazott kutakba. Ha ma azt a keveset látná az antik költő, ami megmaradt a büszke erődből, bizonyára felsóhajtana: „Sic transit gloria mundi!” S a leányvári tücskök, amelyek bizonyára közel két évezrede is ugyanúgy ciripeltek, mint ma, mintha ugyanúgy hirdetnék: „Így múlik el a világ dicsősége!”
Ennyi maradt az egyik kapubástyából… (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)
A „Barbarikumban” hídfőállásul szolgáló egykori római erőd történetéről, az ott folytatott ásatásokról és az előkerült leletanyagról némi utánajárással bőséges anyagot találnak a történelem iránt érdeklődők, s ezért e néhány sort szenteljük inkább a Leányvárhoz fűződő mondáknak, meséknek és népi hiedelmeknek.
Fényes Elek Komárom vármegyéről írt forrásértékű munkájában többek között feljegyezte, hogy feltételezések szerint az erőd neve Castrum Virginaceum volt, s tulajdonképpen ennek a magyar fordítása lenne a Leányvár. Az Izsa melletti romok már korai jeles írónk, Dugonics András figyelmét is felkeltették, aki azt a legendát körítette a romok köré, hogy réges-régen ott állt Valentinianus császár „kéjlaka”. Ez természetesen minden történelmi alapot nélkülöző csacskaság, de – valljuk be – jól hangzik.
A Római Birodalom határvonala a Duna csallóközi szakaszán (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)
Ismertem idős izsaiakat, akik még emlékeztek olyan mesékre, miszerint a leányvári várfalakon kívül a legelőn nemzedékeken át állt egy „kűkecske”. Amikor aztán a tizenhatodik században jöttek a török hódítók, vizsgálódás közben rájöttek arra a furfangra, hogy a különös faragványnak bizony „srófra” jár a farka, s amikor azt sikerült letekerniük, a szobor belsejében nagy kincsre bukkantak. Ezt a régi izsai mesét még Révai József is feljegyezte Séták a római kori Magyarországon című könyvében.
Nem kevésbé érdekes az a helyi mese sem, miszerint a vár (Kelemantia) alatt a Duna medrében rejtőzik egy hatalmas kőlap, amely egy egykori alagút be-, illetve lejárata. S hogy mire szolgált ez az alagút? Kelemantiával, azaz Leányvárral átellenben Brigetio „várában” lakott hajdanán kilenc gróftestvér, akik rejtve, a Duna medre alatt jártak át titkos légyottra a Leányvárban lakó kilenc grófkisasszonyhoz. Aztán a szerelmesek szerencsétlenségére megjelentek a törökök, akik mind a két várat lerombolták és a szerelmeseket legyilkolták, ám a Duna alatti alagútba rejtett kincsekhez nem fértek hozzá, s azok bizony ott lapulnak mind a mai napig. De hogyan is férhetett volna a kincsekhez bárki emberfia is, amikor az alagút bejáratát tűzszemű fekete kutya őrzi? Nem hiszik? Tessék, járjanak utána! A titkos alagút le-, illetve bejáratát magam sem találtam, amikor legutóbb – ki tudja hányadszor – ottjártam. De sebaj, talán majd legközelebb sikerrel járok!
Így nézett ki egykor a Dunára néző, tornyokkal megerősített kapu (Fotó: Németh István/Felvidék.ma)
De búcsúzóul fordítsuk ismét komolyabbra a szót. A Duna menti töltésen újonnan kiépített remek kerékpárúton Komáromból mindössze néhány kilométeres kerekezés után Leányvárhoz érhetünk, ahol pihenés és csendes szemlélődés közben magunk is eltűnődhetünk a történelmi valóság és a romokhoz fűződő mesék, mondák és hiedelmek felett. Csillogó kincsek keresésére azonban ne pazaroljuk erőnket és időnket, érjük be azzal, hogy legnagyobb kincsünk eleink szellemi és kulturális hagyatéka. Ezt a megcáfolhatatlan igazságot a leányvári tücskök is megerősítik ciripelésükkel.
A szerző felvételei
