„Sötétségből világosság ragyogjon fel” ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” 2Kor 4,6
A mai kor embere úgy gondolja, képes különbséget tenni jó és rossz között. Elég tapasztalattal rendelkezik. Képes Isten nélkül boldogulni az univerzumban. Az olaszországi földrengés rengeteg áldozatot követelt a nyár folyamán. Az utórengések is sok pusztítást okoztak. Az egyik rádió műsorvezetője egy szeizmológustól azt kérdezte: Rendelkezik-e a tudomány azzal a képességgel, hogy időben jelezze a lakosoknak a veszély közeledtét? A kutató szerint erre sohasem leszünk képesek. Szerinte legalább olyan lehetetlen feladat előre jelezni a földrengést, mint előre jelezni a villámlás helyét és erejét a viharban.
Lehetetlen feladat. Talán arra van idő, hogy a katasztrófa bekövetkezte előtt a létfontosságú, de rengések idején veszélyessé váló rendszereket kikapcsolják, de arra nincs lehetőség, hogy figyelmeztessék az embereket a veszélyre, és azok biztonságos helyre meneküljenek. Lehetetlen feladatra vállalkozik az ember. A reformátorok is ezt hirdették.
Az ember nem képes magát megtartani, nem képes egyedül igazgatni a körülötte lévő világot. Nem tud igazságos rendszert kiépíteni. Nem állhatunk Isten helyébe. Ahol Isten dicsősége és az evangélium szellemisége háttérbe szorul, ott felcserélődnek az értékek. A fogyasztói társadalom számára másodlagos, hogy mi jó az embernek. Az egyedüli cél a termelés és a profit növelése. Mindenáron. Az Isten dicsőségét nélkülöző társadalomban a munka csak a létfenntartást szolgálja. Meg kell tanulnunk a Szentírás szerint élni és dolgozni. Mindennek Isten dicsőségét kell szolgálnia.
A Biblia szerint Isten azért adta az evangéliumot, hogy benne felismerjük Őt. Általa ránk ragyog Isten fénye, világossága. Erre a fényre szükség van. Az evangéliumban felragyog Isten fénye, rajta keresztül a transzcendens belép a mulandóságba. Az örökkévaló belép a mulandóságba, a végtelen a végességbe, az időtlen a pillanatba. A reformáció rámutatott az igére, az evangéliumra, amely kitárta előttünk a végtelent. A mulandóság Krisztusban a végtelenbe öltözött.
A 16. században a humanista gondolkodás az embert állította az univerzum középpontjába. Egyre többen fordultak el a hagyományt és babonás hitet követő egyháztól. Keresték az ember új helyét az univerzumban. Egyedül a reformáció tudott ezzel a kihívással megbirkózni. Nem akart modern lenni, hanem a kereső ember helyett megmutatta a kereső Istent, aki Krisztusban rátalált az emberre. A reformátorok szerint Isten nem vonult ki az ember életéből, a történelemből, hanem kegyelmes szeretetével elindult az ember felé. Az Ő dicsősége betölti a világot.
A reformáció a Szentírás igazságát a hagyomány elé helyezte. Az evangélium az élet forrásává lett. A humanizmus az embert ki szerette volna emelni a sötétségből, de csak a reformáció ismerte fel az igazi utat. A reformáció az embert az irgalmazó és kegyelmes Isten elé vezette. Megmutatta a fény útját. Ahogy Genf jelmondata is hirdeti: „Post tenebras lux. – A sötétség után jön a fény.” Isten igéjénél, szavánál nincs nagyobb erő. Képes megszólítani egyént, közösséget, népet.
Isten szava a nemzetek bölcsője lett. Isten szava hatalmasságokat tört össze. Megtanított bennünket a hatalom helyes értelmezésére. Az uralkodót nem hatalma miatt kell tisztelni, hanem látni kell benne Isten kormányosát. Amennyiben a hatalom méltatlan a szerepére, például Isten és népe ellen fordul, akkor a keresztyén ember kötelessége a figyelmeztetés és az ellenállás. A protestáns etika tanított meg bennünket a vagyon helyes kezelésére is. Nem a felhalmozás, a fényűzés dicsőíti Istent, hanem a javakkal való bölcs sáfárkodás. Minden Isten tulajdona, a mi feladatunk bölcsen gazdálkodni a ránk bízottakkal.
Az Isten szava, az evangélium ma sem vesztett semmit erejéből. Szükség van az Ő szavára, a családban, a társadalomban. Az egyház küldetéséhez tartozik a templomban és annak falain kívül megjeleníteni Isten dicsőségét, mely felragyogott Krisztus arcán. Krisztus arca maga az egyház. A reformátorok nem tettek mást, mindent Isten dicsőségéhez mértek.
500 év elteltével sem érezzük azt, hogy változtatni kell a hitélet irányán és az elődeink felismerése kiigazításra szorul. Ma, amikor a társadalom és a benne élő közösségek átalakulnak és bizonytalan a helyzetük, az egyházaknak nem az a feladatuk, hogy új, modernebb tanítást keressenek, amellyel jobban meg tudják szólítani a tömegeket. A feladatunk az, hogy a reformátorokhoz hasonlóan a már meglévő és változatlan alapokra építsünk. Az alapok rendíthetetlenek, szilárdak. Erre a rendíthetetlen alapra kell építenünk életünket.
A közéletben sokszor elhangzik, hogy gyökeres változásra, reformokra van szükség. A legtöbb reform nem éri el a célját. Hiányzik a szilárd alap és félünk a változástól. A genfi reformáció nemcsak az egyházi életet akarta megújítani. Kálvin az egész város sorsáért felelősséget érzett. Kitartott elvei mellett. Amikor elképzeléseit a városi testület elvetette, menekülnie kellett. Nem volt hajlandó lemondani a megérett igazságról.
Talán mi sem vagyunk messze attól, hogy céljainkat elérjük. Meg kell tanulnunk, hogy a döntéseinket ne a körülményekhez igazítsuk, hanem a megértett igazsághoz. Képviseljük határozottabban érdekeinket, álljunk ki határozottabban értékeink mellett. Kálvint két év után ugyanaz a testület hívta vissza Genfbe, amelyik korábban elűzte. Amikor visszatért, az első istentiszteleten ott lapozta fel a Szentírást, ahol két évvel előtte abbahagyta az ige magyarázatát.
Tanuljunk mi is reformátorainktól hűséget, kitartást, hitet. Mert lehet, hogy mindezekért ma bennünket kigúnyolnak, megvetnek. Ám, ne felejtsük el sohasem, hogy Isten a száraz csontokat is képes megeleveníteni. Velünk is terve van.
Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?
