Ha a cigányokkal vagy a migránsokkal összefüggő bármi negatív jelenségről szó esik, azaz nem „demokratikusan” szól róluk a nyilatkozat, máris tele van a sajtó mindenféle elítélő jelzővel, azonnal xenofóbiával, fasizmussal stb. vádolnak.
Ha azt mondják, hogy a tolvaj cigány vagy migráns volt (vagy bármi más baj van vele), az mindjárt rasszizmusnak minősül. Függetlenül attól, hogy aki lop, az fajára, bőrszínére, vallására stb. való tekintet nélkül tolvaj. Magyarokkal összefüggésben viszont ilyen (diszkrimináció) már nem merül föl, az őshonosoknak másféle megítélés jár. Ezt nevezik szelektív (megkülönböztető) ítélkezésnek. Mert mi „másképpen” vagyunk egyenlők (az egyenlőbbektől eltérően).
Például az iskolai versenyek értékelésében is ez van (írja NT Még a versenyek értékelésében is diszkriminálják a magyar iskolákat c. írásában). A magyar gyerekek versenyeit ugyanis nem értékelik. Nyilván nem tartják fontosnak. Nincs mit szépíteni: negatív diszkriminációról van itt szó – ez a kifejezés eredetileg ugyanis ezt jelenti, a hátrányos megkülönböztetést.
Márpedig (jelzem annak, aki még esetleg nem vette észre) létezik pozitív diszkrimináció is.
Hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: ez a negatív diszkriminációnak pontosan az ellentéte. Tehát, hogy a kisebbet, gyengébbet nem szorítom ki még jobban, hanem ellenkezőleg több segítséget nyújtok neki annak érdekében, hogy (a többséghez viszonyított) hátrányos helyzetét jobban föl tudja dolgozni, hogy ezáltal is segítsünk neki (a többséghez hasonlóan) jó eredményeket elérni. Ez persze nem jelent elnézőbb, értsd: kevésbé szigorú, kevésbé igényes, mérsékeltebb követelményű megítélést, hanem megértést, hogy másfajta nehézségeket kell leküzdeni, mivel a kisebbségi helyzet egyszerűen más, és másfajta megoldást is követel. Vagyis más (esetleg több) segítségre van szükség, több belátásra, hogy saját útján, nemzetiségét nem föladva érvényesülni tudjon.
Kissé bonyolultan hangzik ez, nyilván ezért van, hogy sokan nem értik, vagy inkább nem akarják érteni, hogy a másság is lehet más, miközben homályos előírásokkal takaróznak. A különböző iskolai versenyek, fölmérések értékelése olyan, mintha nemzetiségi (magyar) iskolák nem is léteznének. Ennek következtében persze világos, hogy ki az, aki jól tud érvényesülni e kies honban: csakis az, aki szlovák iskolába jár. Még a parlament alelnöke is lehet még, bizony!
Másrészt: régi tanulság, hogy kisebbségben kétszeresen kell bizonyítani. Ez sajnos így van. Nem igazságos, nem is egyszerű, de akkor is így van. Lehet ez ellen küzdeni (sőt kell is!), lehet ezt kipellengérezni, lehet erről vitatkozni, de el kell fogadni tényként, s alkalmazkodni hozzá – addig legalább, amíg ez tény marad. Bár még azután is tenni kell azért, hogy az egyenlőség tényleges legyen, s a pozitív diszkrimináció továbbra is működjön. Mert a nemzetiségi (magyar) iskolák ilyen hátrányos megkülönböztetése (tehát hogy – többek között – saját versenyeiket nem értékelik) áldemokratikus módszer, amely csak azt a célt követi, és csak arról szól, hogy iskoláinkat ellehetetlenítsék, elsorvasszák, minőségileg lefokozzák.
Ha a szlovák kormány terroristának, diktatórikusnak tartaná magát, nem csodálkoznék az ilyen iskolaügyi megoldásokon, csakhogy ő demokratikusnak mondja magát. Akkor viszont elvárható volna, hogy úgy is viselkedjen, hogy a magyar iskolákat látogató gyerekekkel (és szüleikkel!) úgy bánjon, mint saját állampolgáraival. Ha erre önmagától nem képes, van más megoldás is. Például iskolaügyi autonómia. Megoldható a probléma, csak szólni kell.
