A Bohóc vérben és vasban című pódiumműsor keretében november 10-én Dózsa László, Magyarország Érdemes Művésze, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett színész, művésztársaival Rusz Milánnal és Agárdi Lászlóval emlékezett az 1956-os forradalom áldozataira és hőseire Királyhelmecen, a Bodrogközi Magyar Közösség Házában.
Az előadás előzménye Borbély László író, újságíró és Dózsa László színművész azonos című könyve, mely a Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg 2007-ben, és a Stefka István rendezte Nem vallott, eltemetve… című 54 perces dokumentum-játékfilm, amely Dózsa, az egykori pesti srác, ötvenhatos forradalmár kis híján tragédiába fordult életét mutatja be.
A pódiumműsor a dokumentumfilm vetítésével indult, melyet megszakítva a kor szerzőitől jegyzett irodalmi művek és dalok előadása gazdagított. Elhangoztak Márai Sándor versei, és Dózsa személyes vallomásai, a közönséget Rusz Milán csodálatos éneke és fergeteges harmonikajátéka varázsolta el. Az előadók megemlékeztek nemcsak a magyar hősökről, hanem a félrevezetett és értelmetlenül elesett orosz katonákról is.
Agárdi László (Fotó: a szerző)
A színművész tizennégy évesen vett részt a Rákóczi úti harcokban 1956-ban. „Nem vallott. Eltemetve”– ez került Dózsa László neve alá abba a jegyzőkönyvbe, amely az ’56-os forradalom utáni megtorlások alatt készült. A színművész az előadásában emellett szóba hozta azt a vádat is, amely szerint az egyik archív fotón az ő állításával szemben valójában más látható.
„Édesanyám mondta egyszer, hogy fiam, képzeld, láttam rólad egy fotót, és akkor megmutatta nekem azt a képet. Nem is emlékeztem rá egyébként. De nemcsak ez a fotó, hanem itt van az a sapkád, amit akkor hordtál. Megmutatta, akkor vette elő azt a sapkát. Nekem – az édesanyám szavai – akit én imádok, s azt mondja nekem, hogy az én vagyok, akkor az én vagyok. És én különösen azért érzem fájdalmasnak ezt az egész lejárató cirkuszt, mert úgy érzem, hogy ezzel édesanyámat gyalázták meg” – mondta el keserűen a színművész.
Rusz Milán fergeteges játéka (Fotó: a szerző)
Dózsa László mesélt gyermekkoráról, a népligeti mutatványosok világáról, ahol édesanyja akrobataként dolgozott, míg nevelőapja, a közismert bábművész, Kemény Henrik volt. Élete meghatározó élménye az volt, amikor az ávósok a manézsba rontottak, hogy a társulat bohócát, Skotit – aki korábban a rendszert kritizáló megjegyzéseket tett – a nézők szeme láttára verték véresre, s miután elhurcolták, soha nem hallottak róla. Kisfiam, ez a kommunizmus – magyarázta neki akkor az édesanyja. Ez a történet ihlette az előadás címét is, Bohóc vérben és vasban. A fehérbohóc látványa volt maga a szabadság, és a szabadságot vitték el megbilincselve.
„Ugyanolyan bohóc akartam lenni, mint ő. A lélek porondján akartam létezni, ahogyan ő. Elegáns volt, az arca lisztfehér, festett szemöldöke balra magas ívbe szaladt. Egyik tekintetében fájdalom tükröződött, a másikban akkora öröm, melyet csak a teremtés képességével megáldott lélek élhet át” – mondta az előadás során Dózsa.
A forradalom leverése után kényszervallatáson addig verték, míg úgy gondolták, meghalt. Az élettelennek hitt testet a tömegsírhoz vitték, azonban a meszesgödör ásói közül az egyik észrevette, hogy él és kihúzták a sírból. Kórházba vitték, ahol tízórás műtéttel megmentették az életét.
A közönség feszülten figyel (Fotó: a szerző)
Dózsa László úgy gondolja, hogy minden őt és rajta keresztül 1956 szellemiségét érő támadás ellenére feladata, hogy újra meg újra elmesélje történetét, hogy a ma élők megismerjék a kommunista rendszer igazi arcát.
A közönség az est folyamán megismerhette, hogy mi az a davaj-gitár, és a pesti srácok feledhetetlen hősiességét, a tragikumból fakadó bölcsesség megszületését, amikor a véres harcok forgatagában is képes egy kamasz fiú meglátni az ellenségben az embert.
