Száz éve elveszítettünk egy világháborút és az ország kétharmadát. 25 évig igyekeztünk valamit visszaszerezni, nem is eredménytelenül. Majd elveszítettünk még egy világháborút és a visszaszerzett területeket. 45 évig mosták az agyunk, hogy felejtsük el az egészet. 25 éve törekszünk a jó szomszédi kapcsolatokra, szőnyeg alá söpörve a problémák zömét.
Itt az ideje, hogy a százéves évforduló valós megoldást hozzon.
Vannak közöttünk, akik már elfelejtették az egészet. Vannak, akik területszerzésben, egy majdani igazságszolgáltatásban reménykednek, erre várnak, mint a sült galambra. Vannak, akik szerint meg kell békülni a szomszédokkal, annál is inkább, mert szembe nézve a tényekkel, rájönnek: mi is hibáztunk.
E csoportok közül talán a legnagyobb az első: a mindent elfelejtőké, vagy soha nem is ismerőké. Nem az ő hibájuk. A kádári világ bűne.
Már az 1970-ben történelem-földrajz szakra jelentkezettek sem tudták, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek.
Für Lajos 1972-ben megvizsgálta az akkori tankönyveket. Az eredmény siralmas: nem volt titok ugyan a határvédő székelyek léte, de a ködös fogalmazásból nem derült ki magyar mivoltuk.
Tíz évvel később az érettségi előtt álló diákjainknak csak 25 százaléka tudta, hogy határainkon kívül is élnek jelentős számban magyarok. Ráadásul kivándorlóknak vélték őket, akiket a szomszéd országok nagyobb demokráciája csábított el. Kell-e velük kapcsolatot tartani? 62 százalék szerint nem. Csak 2,5 százalék vélte úgy, hogy az egész hazai társadalom felelős a külföldön élő magyarok sorsáért, jövőjéért. 41 százalék szerint mindenki olyan nemzetiségű, amilyen országhoz tartozik.
Akik ezeket a feleleteket adták, most ötven évesek. Nekik nem probléma megbocsátani, mert fogalmuk sincs arról, hogy van mit. Azok között, akik tudnak a trianoni gyalázatról, kevesen ismerik el azokat a hibákat, bűnöket, amelyeket a magyar állam követett el nem magyar ajkú polgáraival szemben.
A nemzeti önismeret hiánya és az elégtelen történelmi tudás nagy bajok forrása. 1980-ban a magyar fiatalok 52 százaléka úgy vélte, hogy nincs semmi és senki a magyar világban, akire büszke lehetne. Nem voltak biztosak abban sem, hogy 2500-ban lesz-e még Magyarország. Szerintük ez a „szocializmus fejlődésétől” függ, vagy úgy vélték: nem lesz, mert az integráció nem ismer alternatívát. (Duray Miklós: Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszer-váltás a Kárpát-medencében 1963-2105. Antológia kiadó Lakitelek, 2016)
Túl fekete ez a kép? Aligha. 2004. december 5-ét ez magyarázza. Ezért nem reagált társadalmunk arra, hogy 2006-ban a magyar katolikus püspöki kar a szlovák püspökökkel közösen kijelentette: megbocsátunk és bocsánatot kérünk. Az emberek vagy az egyiket vagy a másikat nem értették, esetleg egyiket sem.
Kopp Mária kutatásaiból tudhatjuk, hogy önbecsülés nélkül nincs egészséges lélek és nincs megfelelő munkaképesség sem.
Nemzetgyilkossági kísérlet volt, hogy a kádári közoktatás irtotta az egészséges nemzettudatot.
Féltek a nacionalizmus vadhajtásaitól? Ezeket a kereszténység képes megfelelően kezelni, de a kereszténységet is üldözték. A tettesek eltűntek, de itt maradt számos jó szándékú, de becsapott polgártársunk. Az ismeretektől megfosztották őket, gondolkodásukat megfertőzték. A keresztény civil közösségek számára itt a feladat. Ezeket az embereket leginkább ők érhetik el. Velük kell párbeszédben lenni, a szomszéd országokba kirándulni, együtt megcsodálni a tájat, az ott élő embert. Megélni a magyar nemzet egységét.
Huszonöt éve szabadon beszélhetünk mindenről. A helyzet nem kielégítő, de javul. Nem 2,5 %, hanem sokkal több magyar érez felelősséget az összes magyar sorsáért. A felelősség nem puszta szó. Tetteket kíván, mert vészhelyzet van. Itthon is fogyunk, de a határon túli magyarság még jobban porlad. Náluk is megritkult a gyermekáldás, nagy a kivándorlás, és ráadásul az asszimiláció is csökkenti a számukat. Csak egyetlen adat: Míg Szerbia kilenc év alatt 5 százalékkal fogyott, a délvidéki magyarság 13-mal. Mi két és féllel.
Két komoly szempont is megköveteli a szomszéd nemzetekkel való kapcsolataink gyors normalizálását. Az egyik épp a határainkon kívülre került nemzetrészek megmaradása, a másik pedig az egész Köztes-Európának, a Baltikumtól az Adriáig és a Fekete-tengerig terjedő régiónak a közös érdeke.
Amíg az úgynevezett utódállamok többsége veszélyt lát a területükön élő őshonos kisebbségben, amíg félnek tőlük, addig nyíltan vagy burkoltan, de ellenük dolgoznak, beolvasztásukra vagy elüldözésükre törnek.
A magyarok jó, ha megtűrt albérlők saját hazájukban (Miroslav Kusý).
Ezen csak szépségtapasz, ha néha bekerülnek a kormányba. A szomszéd nemzetek félelmeit, bizonytalanság érzését is csökkentené egy őszinte megbékélés, ami azonban nem merülhet ki abban, hogy túllépünk a történelmi sérelmeken. A megbékélés egymás létének, teljeskörű emberi jogainak az elfogadása, s nemcsak törvénykönyvekbe fogalmazva, hanem a mindennapokban is érvényesítve. A helyzet hasonló ahhoz, ami 1989-ben történt.
Még az ötvenes években mondta nekem egy lényeglátó teológus, hogy az akkori törvények és jelszavak valójában nagyon szépek. Csak éppen semmi nem valósul meg belőlük. De egyszer eljön egy nemzedék, amelyik komolyan veszi a jelszavakat, s ez lesz a rendszer vége. Így történt. 1989-ban akadt egy maroknyi fiatal, akik elhatározták: mostantól úgy viselkedünk, mintha jogállamban élnénk. A kisebbségi jogok tekintetében most tartunk itt: a jogrendszer, a nemzetközi egyezmények nagyjából rendben vannak, de a végrehajtást keserves kínok között kell kikényszeríteni, ahogy teszi ezt például a nyelvhasználat terén több civil mozgalom Szlovákiában vagy Erdélyben.
A megbékélés továbbá csak akkor valósítható meg, ha nem a határon túliak feje felett történik, hanem velük együtt.
Az Európai Unión belüli érdekérvényesítés során régiónk nemzetei elsősorban egymásra számíthatnak. Komolyan vehető tényezők csak együtt lehetünk az európai színpadon. Közös jövőnk és megmaradásunk érdekében szükséges a kormányszintű együttműködés, de ez lehetetlen, illetve kevéssé hatékony a félelem és gyanakvás légkörében.
Kik legyenek ennek a megbékélési folyamatnak a motorjai, ha nem a keresztények?
Akik tudják, hogy mindannyian Isten gyermekei. Akik tudják, hogy Isten nem személyválogató. Akik ismerik a bűnök megvallásának és a megbocsátásnak a kultúráját. Akik nemcsak imamalomszerűen darálják a Miatyánkot, hanem beleremegnek a gondolatba, hogy saját üdvösségüket kockáztatják, ha képtelenek megbocsátani, – feltétel nélkül – a másiknak. Azt hallottam a napokban, hogy a Miatyánk ide vonatkozó részét japánra úgy fordították: és bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. Bocsáss meg, ha üdvözülni akarsz!
Mit tegyünk? Négy lépést javaslok. (1) Szánjuk el magunkat a megbocsátásra és a bocsánat-kérésre. Ez személyes döntés. Aki meghozta és kifelé is demonstrálni akarja, azt szeretettel várjuk a Megbékélés Chartájának aláírói közé. Megtehető az interneten, csak egy kicsit kell keresgélni [www.chartaxxi.eu].
(2) Építsünk sok kapcsolatot mind a szomszéd nemzetek tagjaival, mind a határon túli nemzettársainkkal. Az egyesületek keressék meg a hasonló szlovák, román, horvát, szerb szervezeteket, és érdemes a visegrádi országokra, sőt a Baltikumra is kitekinteni. E kapcsolatok lényege az őszinte szó. Nem üres szócséplésre, nem a bor vagy pálinka közös élvezetére kell koncentrálni, hanem a problémák nyílt felvetésére, de nem számon kérően, hanem megértésre törekvően. Nem az azonnali egyetértés, hanem a kölcsönös megértés visz előre.
(3) Ugyancsak fontos terület, és nem is konfrontatív, a szomszéd népek kultúrájának, ha lehet nyelvének a megismerése. Nagyon keveset tudunk róluk, megértésük pedig e nélkül lehetetlen.
(4) Végezetül, de talán elsősorban: mi lehetne egy keresztény szervezet részéről fontosabb, mint az imádság? Itthon, és ha úgy adódik, közösen velük. Így lehet a megbékélés utópiájából valóság. Hass, alkoss, gyarapíts az Úristen segítségével, s a haza fényre derül!
(Elhangzott a Keresztény Civil Szervezetek „Szomszédságpolitika – Elvek és aktualitások” témájú 14. Országos Fórumán, 2016. november 11-én.)
