A fabarakkokban újabb csapás várt ránk. Poloskák milliói leptek el, főleg éjszaka kirajzottak, s nem hagytak aludni. A tábor magyar és osztrák hadifoglyok számára épült, így nem igazán tudtuk, miért ide kerültünk, s mit fognak velünk csinálni. A barátomat, mint orvost külön priccsen helyezték el, én osztrák tisztek közé kerültem. Ők sem dolgoztak, így maradt bőven időnk ismerkedni, beszélgetni. A tábor lakóit valamiféle építkezésen foglalkoztatták. Már másnap reggel közelebbről megismerkedhettem velük.
Reggel, mikor munkába indultak, odahívtak a kapuhoz, s arra kértek, menjek velük a munkahelyükre, mint tolmács. Az építkezés nem messze a vasútállomástól volt. Állítólag mozdonydepót kellett volna építeniük. Jött egy orosz mérnök a tervekkel, s a mérnököt kereste közöttünk. Valószínűleg én voltam az, mert minden tiltakozásom ellenére rögtön átadta az összes tervet, s megmutatta a kijelölt nivellációs pontot. Kezembe nyomott egy üvegprizmát – nivellációs műszer helyett – és egy 20 méteres mérőszalagot. Hiába tiltakoztam, hogy nem vagyok építészmérnök, hanem elektromérnök, s minden szerint nem az vagyok, akit keres, intézze el a táborbeliekkel. Beszélgetésünk után szó nélkül távozott, s én nem tudtam, mit tegyek.
A hadifoglyok körém gyűltek, s követelték, adjak nekik munkát, mert a „szpravka”, tehát az elvégzett munkáról szóló igazolás nélkül nem kapják meg este a kiutalt kenyerüket és az élelmiszert. Csak rájuk való tekintettel kezdtem el a terv szerint kitűzni a falak vonalát, beosztottam őket a jövendőbeli épület egész vonala mentén, s elkezdtük ásni az alapokat. Megtaláltam az adatokat is a napi normáról, így tudtuk, naponta mennyit kell ásni. Este jött valami emberke, végigmérte a dolgokat, s aláírta mindenki számára a listát, s a jól végzett munka után hazavezettek. A hadifoglyok unszoltak, hogy menjek velük másnap is. Így lettem építészmérnökké.
Pár nap múlva készen voltunk az ásással, az emberek elégedettek voltak. A teherautók közben szállították a követ az alapokhoz, amelyeket el kellett kezdeni építeni. Egy reggel jelentkezett nálam egy ember egy betonkeverővel és cementzsákokkal, mondván, ő fog ellátni betonnal. Kiválasztottam egy pár embert, aki már otthon is épített házat, tehát értett a kőművességhez, kineveztem őket pallérokká, s elkezdtük az alapok építését. Egy óra elteltével azonban megállapítottam, hogy nem teljesítjük a normát, ezért tanácskozásra hívtam a pallérokat. Az építkezés köré megfigyelőket állítottunk, akiknek figyelmeztetni kellett minket, ha valami ellenőrzés közeledne, s vidáman dobáltuk a gödrökbe a száraz köveket beton nélkül.
A gödrök hamar megteltek, de mit tegyünk a betonnal? A „betonosnak” gyorsan megmagyaráztam, hogy nem vagyok orosz, hanem egyike a raboknak, s hajlandó vagyok vele egyezséget kötni: csak annyi betont szállít, amennyit rendelek, amennyi elég lesz a kövek befedésére, ha jönne az ellenőrzés. A maradék betont eladhatja a kolhoznak, s én kapok cserébe egy vödör krumplit. Így biztosítottuk a hadifoglyoknak a norma teljesítését, én kaptam a magam és többek számára a táborban krumplit, s az orosz árulta a betont. Tehát a káposzta is megmaradt, a kecske is jóllakott.
Pár napig minden rendben ment, de aztán elkészültek az alapok, s elkezdték szállítani a téglát. Egyenes falak építése számunkra, a „szakemberek” számára gyerekjáték volt, de a terv szerint komplikált átmérőjű magas pilléreket is fel kellett húzni. Szerencsémre számomra aznap véget ért a munka, s orvosunkkal együtt egy másik táborba szállítottak, Norilszkba (Ez már bizony Észak-Szibéria, a sarkkörön túl).
A nagy ukrán (feltehetőleg tévedés, ez nem Ukrajna) síkságon egy óriási gödörben kőbánya működött, több szinten fejtették a követ. A tábor több kilométernyire feküdt, kegyetlen hideg volt, s már reggel négykor kellett kelnünk. A hideg szél és a finom, fagyott hó elviselhetetlen volt. A táborban nem volt ivóvíz, a ciszternákból fejenként naponta 2,5 liter vizet kaptunk mosakodásra, ivásra és teafőzésre. Egy óriási csarnokban háromemeletes priccsek szolgáltak szállásul, s mivel három műszakban dolgoztunk, soha nem volt nyugalom. Nem lehetett aludni.
Ebből a táborból váratlanul egy következő lágerbe vittek át, soha nem tudtuk, miért és hová visznek. Így hurcoltak végig egy év alatt a Szovjetunió európai részén 15 különböző táboron. Mindig éjszaka ébresztettek fel, felültettek a vonatra vagy teherautóra, s néhány száz kilométerrel odébb új táborban találtuk magunkat. Amikor úgy gondolták, hogy már eléggé megpuhítottak pszichikailag, beidéztek kihallgatásra, mindig éjfél után, amikor álmosak voltunk.
Eleinte azzal vádoltak, hogy a „politrukkal” kémsejtet alapítottunk, aztán megpróbáltak beszervezni, dolgozzunk Csehszlovákiába érkezésünk után az NKVD-nek. Máskor Moszkvában vagy Leningrádban ajánlottak fel állást, azzal, hogy kihozzák utánunk családunkat s minden berendezésünket. De nem álltunk kötélnek, s ők nem tudták megérteni, hogyan lehet ilyen ajánlatot visszautasítani. Mert Oroszország e két legkulturáltabb városában élni, az minden orosz álma. Valószínűleg nem tartottak minket normálisnak, hogy ezt visszautasítjuk. Néha azt is kínálták, találhatunk magunknak nőt, s élhetünk vele, mert nem értették meg mélyebb erkölcsi elveinket.
A pszichológiai terror nőttön nőtt. Idegesek kezdtek lenni visszautasító magatartásunk miatt. Lembergben (Lvov) megint másként próbálkoztak: hintón furikáztak a városban, állították, hogy szabadok vagyunk, hogy az állomásra megyünk és haza. Aztán egy nagy épület udvarára vittek, megvárakoztattak, de nemsokára más tisztek vettek át, bezártak minket külön-külön egy-egy kis cellába, ahol napokig csak álltunk vagy guggoltunk, mert több hely nem volt. S újra kihallgatás éjfél után, újra a kérdések, miért nem akarunk ott maradni mint a polgáraik. Aztán egyszerre csak taktikát változtattak, szállodában helyeztek el, hordták nekünk az ennivalót. Mondták, így fogunk élni egész életünkben, ha ott maradunk orosz állampolgárként.
Egyszer Kijevbe is eljutottunk, egy táborba, ahol csak a különböző hadseregek magas rangú tisztjei laktak, ezek közül sokan hírszerzők is voltak. Sok különféle értékes emberrel ismerkedtünk meg, eljártunk előadásaikra is, de féltünk szorosabb kontaktust kiépíteni, mert soha sem tudtuk, kit állítottak ránk, hol és mikor hallgatnak le.
Kijevben földalatti bunkerekben, „zemljankákban” laktunk 70-esével. Mindig 10 ember számára volt egy priccs. Nagyon szűk volt, csak oldalunkon lehetett aludni. Ha valaki éjjel meg akart fordulni, elmorogta a „fordulj” parancsot, s akkor mindenki félálomban megfordult. A legkellemetlenebbek itt is az éjszakai kihallgatások voltak, már mentek az idegeinkre. Egyvalaki felkelésekor mindenkit felzavart, s a kihallgatás után meg végtelenül azt tárgyaltuk meg, mit akarnak elérni, mit várnak tőlünk. Már kezdtük megszokni, hogy időnként váratlanul felébresztenek álmunkból. De most az egyszer meg kellett fürdenünk, kaptunk tiszta alsóneműt és ruhát, felültettek egy teherautóra, semmit sem mondtak, de továbbvittek megint valahová 500 kilométerrel odébb.
(Folytatjuk)
