A Nagy Háború még javában tartott, amikor száz esztendővel ezelőtt, 1917 tavaszán a magyar Képviselőház elfogadta „A most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló 1917. évi VIII. törvénycikket, pár évvel később pedig az 1924:XIV. törvénycikket, amely a Hősök Emléknapját iktatta nemzeti ünnepeink sorába. A kommunizmus évtizedei alatt igyekeztek ezen kegyeleti hagyományunkat eltörölni, de a rendszerváltozást követően az újjáéledt, és 2001 óta törvény van arról, hogy május utolsó vasárnapja a Magyar Hazáért életüket áldozó Magyar Hősök Emlékünnepe.
Báró Ábele Ferenc vezérkari őrnagy 1915. július 19-én levelet írt gróf Tisza István miniszterelnöknek, s egy olyan törvénycikk megalkotását javasolta, amely alapján a magyar állam minden településen emléket állít az elesett katonáknak, s neveiket márványtáblába vésik. A vezérkari törzstiszt 1916 végén Kállay Erzsébet udvarhölgy közvetítése révén magas pártfogóra tett szert Zita királyné személyében, aki továbbította kérelmét IV. Károly felé. Ennek eredményeként született meg az 1917. évi VIII. törvénycikk, amely szerint „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében.”
A törvény értelmében minden település köteles volt mindazon fiainak nevét megörökíteni, akik életüket áldozták a hazáért. Az emlékművek felállítását a háború utáni időszakra halasztották, ám a kivitelezést évekkel elodázta a Monarchia kívülről gerjesztett összeomlása, a zűrzavaros forradalmi időszak és a Trianon okozta hallatlan mértékű országcsonkítás.
Emlékművek sorát állították az elesett magyar katonák tiszteletére
Az 1920-as évek derekán Csonka-Magyarországon újabb törvényt hoztak a hősök emlékének megörökítésére, s az 1924. évi XIV. törvénycikk mondta ki, hogy „a magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »Hősök emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”
A megkisebbedett haza területén, szinte minden városban és faluban – anyagi tehetségük szerint – állítottak hősi emlékműveket, ahol méltó keretek között emlékezhettek meg a nemzeti ünnepek sorába emelt Hősök emléknapjáról. Az évek során hagyománnyá nemesedett ünnepély mindenütt hasonló módon zajlott: Hősök napja reggelén felekezetenkénti istentiszteleteket tartottak, azután a honvédség, a rendvédelmi szervek, a Nagy Háborús bajtársi egyesületek és a tanulóifjúság nagyszámú érdeklődő jelenlétében helyezte el kegyeleti koszorúit a hősök emlékműve előtt.
A Nagy Háború magyar hőseinek kultusza tovább erősödött, amikor az országgyarapításnak köszönhetően újból magyarrá vált a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld, valamint a Délvidék, s ezen visszatért országrészeken is emlékművek sorát állították az elesett magyar katonák tiszteletére.
Aztán bekövetkezett a második világháború és a Magyar Királyság 1941. június 27-én belépett a hadviselő felek sorába. Honvédeink az antibolsevizmus szellemében, az 1938-1941 között visszatért országrészek megtartásáért küzdöttek a németek oldalán, a Szovjetunió ellen. Az újabb világháborúban elesettek emlékezetére 1942. április 17-én belügyminiszteri, majd áprils 25-én honvédelmi miniszteri rendelet született, amelyek értelmében az elesett honvédek nevét fel kellett vésni a már meglévő hősi emlékművekre.
Gömöri vörös terméskőből épült mementó
Rimaszombat azon kevés település sorába tarozik, ahol már a harcok befejezése előtt hősi mementót állítottak a „mostan folyó világháborúban” elesett honvéd huszárok emlékére. A szervezést irányító Nagy Kálmán huszárszázados az alábbiakat őrizte meg emlékezetében a szabatka-pusztai emlékmű felavatásáról: „Kezdeményezésemre a századok hősi halottai emlékének megörökítésére, az egyik tartalékos tisztünk terve alapján, közös gyűjtésből a laktanya virágos parkrészletében, fenyvesek alatt hősi emlékművet állítottunk föl. Gömöri vörös terméskőből épült, ötméter magas kőoszlop volt, tetején másfél méteres, egyenes bronz kard mutatott az ég felé. Az oszlop előtt fehér márvány táblán arany betűkkel a hősi halottak nevei, fölötte bronz rohamsisak, két oldalán egy-egy virágtartó állt virágokkal. (…) A hősi emlékművet 1943. október 6-án lepleztük le, amelyen megjelentek a katonai elöljárók, a 20. hadosztály parancsnoka, a hősi halottak költségünkön odaszállított hozzátartozói és a rimaszombati magyarok. Tábori mise előzte meg a leleplezést az országzászló előtt. Az engesztelő istentisztelet után hullt le a lepel az emlékműről. Mögötte lovas díszszakasz állt kivont karddal, élén Zmeskáll Aladár tsz. [továbbszolgáló] zászlóssal. »A hazáért életüket áldozó magyar huszárok hősi tetteikkel méltókká váltak dicső elődeikhez! Nincs más lehetőség, csak a harc!« hangzott el az avatóbeszédben.”
A második világháború újabb vereséget és országcsonkítást eredeményezett, a moszkovita kommunisták pedig igyekeztek minden olyan dolgot eltüntetni, amelyek az 1945 előtti időszakra emlékeztettek, így a háborús hősök kultuszát is. A Hősök napja évtizedeken keresztül volt feledésre ítélve, s a rendszerváltozás időszakában támadt fel tetszhalott állapotából, és azóta nemcsak a jelenlegi országterületen, hanem az idegen uralom alatt lévő Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken is második világháborús emlékművek sorát emelték.
Adózzunk tisztelettel hősiességük előtt
A hősök kultusza akkor vált ismét nemzeti emlékezetünk részévé, mikor 2001 nyarán kihirdették a „magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” szóló 2001. évi LXIII. törvénycikket, amelynek bevezető része így szól: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”
Ezen törvénycikk értelmében „a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja.”
Nekünk van okunk emlékeznünk, hiszen a XX. századi világháborúkban minden magyar család és minden magyar település megfizette a maga véradóját, s nekünk ezredévi kötelességünk, hogy megemlékezzünk minden olyan hősi halottunkról, aki a Magyar Királyság története folyamán a legbecsesebbet, életét áldozta fel a Magyar Hazáért, s nekünk, utódaiknak szent kötelességünk, hogy a Magyar Hősök Emlékünnepén, május utolsó vasárnapján, reájuk emlékezzünk!
