Százötven esztendővel ezelőtt, a kiegyezési törvények szentesítését követően, 1867. június 8-án, pazar külsőségek között került sor I. Ferenc József magyar királlyá koronázására. A budai koronázótemplomban ekkor csendült fel először Liszt Ferenc Koronázási Miséje.
Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történet című, monumentális munkájában az alábbiakban emlékezett meg a kiegyezésről és I. Ferenc József megkoronázásáról: „Ez még mindig több mint féléves tárgyalásokba került, melyek a magyar parlament bizottságaiban, azután Deák és Andrássy, valamint az osztrák miniszterek: Belcredi és főként gróf Beust, az új külügyminiszter közt folytak le; Ferenc József gyakran személyesen is belenyúlt az alkudozásokba, melyek során Deák egy vonallal sem ment tovább a Königgraetz előtt körvonalazott követeléseknél, de a királyra és embereire kétségtelenül volt a vereségnek mérséklő hatása. Így is nagy küzdelmeibe került Deáknak a közös ügyek szaporítását, pl. vasutak közössé tételét elkerülni, s a magyar hadsereg, a honvédség létét megmenteni. A végső kiegyezést saját érdekükben akadályozták a konzervatívok, kik Mailáthtal élükön nem szívesen adták volna át a hatalmat Deáknak; elősegítette azonban a békülékeny hangot Erzsébet királyné, aki bajor családjának hagyományos romantikus lelkesedésével vonzódott a magyarokhoz és sürgette férjének koronázását. Miután Belcredivel a kiegyezés utolsó akadályát is eltávolította Beust, Andrássy 1867 februárjában miniszterelnöki megbízást kapott, a magyar minisztériumot megalakította, s a kiegyezési törvény megállapítása után Ferenc József koronázása ősi pompával, ősi magyar szokások szerint ment végbe 1867 június 8-án Budán; a koronázást végző Simor János esztergomi érseknek, a székesfehérvári iparosfiúnak a nádorság szünetelése következtében a miniszterelnök segédkezett.”
Ferenc József uralkodásának kezdete vérben fogant, hiszen a császári-királyi hadsereg fegyverrel teremtett rendet az észak-itáliai tartományokban, majd az orosz szuronyok segítségével kényszerítette térdre a magyar szabadságküzdelmet. Kemény kézzel, abszolutisztikus eszközökkel kormányozta birodalmát, ám az 1859-ben és az 1866-ban bekövetkezett katasztrofális katonai vereségek szertefoszlatták nagyhatalmi vágyait. Ebből adódóan Ferenc József kénytelen volt kiegyezni a „rebellis” magyarokkal és az 1914 nyaráig tartó „boldog békeidők” soha nem látott ipari, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést hoztak Magyarország számára, amely a Monarchia osztrák felével együtt Európa egyik hatalmi tényezőjévé vált.
A sors különös fintora, hogy Kossuth egykori huszárezredese, a megtorlás időszakában távollétében halálra ítélt – majd kegyelemben részesült – gróf Andrássy Gyula volt az, aki nádorhelyettesként tette 1867. június 8-án Ferenc József fejére a Szent Koronát a budai Mátyás-templomban. Maga Deák Ferenc nem vett részt a koronázási ceremónián, ezzel is jelezvén, hogy jottányit sem engedett ’48-ból, s rajta kívül még sokan várták azt, amivel az új uralkodó élete végéig adós maradt és ezáltal nem következhetett be a rég óhajtott megbékélés és teljes nemzeti egység: sohasem követte meg a magyar nemzetet az 1848/1849-es magyar szabadságharcot követő császári bosszúállásért.
A magyar néplélek rendkívül sajátságosan reagált ezen feloldhatatlan ellentmondásra, hiszen a XIX. század végére az aradi vértanúkat kivégeztető Ferenc József a mi Ferenc Jóskánkká szelídült, s legalább akkora nimbusz övezte, mint Kossuth Lajost, s a paraszti portákon békésen megfértek egymás mellett az uralkodó arcképével díszített obsitképek és a Kossuthot, vagy az aradi vértanúkat ábrázoló színes olajnyomatok.
Igazat kell adnunk József Attilának, aki A Dunánál című versében a következőket írta: A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
