A VERITAS Történetkutató Intézet estjei azok számára is sok újat tudnak nyújtani, akik az adott téma ismerőjének vélik magukat. Ez még inkább így van, ha olyan kevéssé ismert történelmi személyiségről szól az eszmecsere, mint Berzeviczy Albert politikus, történetíró.
A szokásos „szereposztás” az, hogy két történész vitáját egy harmadik kolléga moderátorként keretek között tartja, ha szükséges: csillapítja, vagy éppen új követ dob az állóvízbe. Ezúttal Ujváry Gábor intézetvezető, kutatócsoport-vezetőnek az időbeli korlátokat kellett szem előtt tartania, hogy sor kerülhessen Berzeviczy Albert életének újabb és újabb fordulatainak megbeszélésére Hermann Róbertnek, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnok tudományos-helyettesének és Gali Máténak, a VERITAS tudományos munkatársának segítségével. Hermann Róbert feladata volt a történelmi háttér és összefüggések felvázolása, Gali Mátéé pedig elhelyezni abban Berzeviczy tevékenységét.
1853: a Habsburg abszolutizmus kivégezteti az utolsó lázadó magyarokat, de az elnyomás mellett megjelennek a modernizáció jelei is. Az esztendő június 7. napján a felvidéki Berzevicén megszületik berzeviczei és kakaslomniczi Berzeviczy Tivadar királyi tanácsos és Szinyey-Merse Amália fia: Albert. Tekintélyes család, egyike a legrégebbi magyar nemesi családoknak. A rokonságból Berzeviczy Gergely közgazdasági író, a történeti néprajz úttörője, Berzeviczy Vince a magyar színházügy támogatója, a Kassai Színház igazgatója volt a reformkorban, a Szinyey-Merse ágról pedig Pált, a festőt említették a történészek, és azt, hogy az Aradon 1849. október 6-án kivégzett Dessewffy Arisztid tábornok özvegye: Szinyey-Merse Emma egy ideig ott élt Berzeviczyéknél.
Berzevic 2000 lakosú település volt Sáros megyében, amelyben már akkor a legnagyobb arányú volt a szlovák nyelvű népesség Felső-Magyarországon, talán ennek is köszönhető, hogy Berzeviczy Albert későbbi politikai pályáján hangsúlyos szerepet kapott a kisebbségi kérdés. Középiskoláit Kisszebenben, Lőcsén és Budapesten, a jogot Kassán és Budapesten végezte. Doktorátusának évében, 1877-ben Sáros vármegye aljegyzőjének választották, majd gyorsan emelkedett megyei pályája tovább 1881-ig, amikor Eperjes országgyűlési képviselőjének választották. Eperjesen az előző években a jogakadémián tanított is.
A nemzetiségek nyelve nem lehet alávetett, nem enyészhet el
Ujváry Gábor kérésére, Berzeviczy országos politikai pályájának kezdetén a közvéleményt foglalkoztató két nagy kérdés: a nemzetiségi és a zsidókérdés helyzetét vázolta Hermann Róbert. Magyarország nemzetállam volt, de lakosságának fele nem volt magyar – utalt a történész az ismert körülményre. Ezért megteremtették a politikai nemzetfogalmát. Liberális kor volt, az állam nem akart mindenhová benyomulni, így noha az államigazgatás nyelve a magyar volt, a nemzetiségek használhatták saját nyelvüket. Ugyanakkor már az 1830-as évektől megindul a városok elmagyarosodása, főként a felsőbb társadalmi osztályokban. Viszont a nemzetiségek kezdik saját politikai céljaikat megfogalmazni, főként, amikor megalakul Szerbia 1878-ban és Románia 1881-ben.
Ugyancsak erre az időre esik a nagymértékű galíciai zsidó bevándorlás, amelyben a liberális vezetés asszimilációs tartalékot látott. Valóban gyors és sikeres volt az asszimiláció, amelyben 1918-20 előtt az sem jelentett nagyobb problémát, hogy a gazdasági élet bizonyos területein pl. a kereskedelemben döntő többségben voltak. Ehhez Gali Máté Berzeviczy szempontjából annyit tett hozzá, hogy a nem magyar anyanyelvű lakosság jogait Eötvös József kultuszminiszter törvényileg szabályozta 1868-ban, előző évben pedig a zsidók emancipációjáról fogadtatott el törvényt. Ezekkel a maguk korában kivételesen liberális törvényekkel Berzeviczy is egyetértett, annyi megkötéssel, hogy tudományos, gazdasági és művészeti pályán kell tudni a nemzetiségieknek is a magyar nyelvet. De – mint Eperjesen a Széchenyi Körben mondott beszédében hangsúlyozta – a nemzetiségek nyelve nem lehet alávetett, nem enyészhet el.
A magyar nyelv oktatását szívügyének tartotta
Milyen szerepet játszott a politika az oktatásban és a kultúrában? – volt a következő témakör. Hermann az 1867-es népiskolai törvényt emelte ki, amelynek nyomán megindult a népiskolai hálózat kifejlesztése. Az egyetemi rendszer kialakítása lassabban történt, s aztán, nem sokkal később Trianonban a területekkel együtt elveszítettük a pozsonyi és a kolozsvári egyetemet is. Az addigi korszak azonban – 1867-től az I. világháborúig nagyon prosperáló volt gazdaságilag, s ez kihatott az oktatásra, mert a magyar tőkés osztály is kötelességének tartotta, hogy visszaadjon gazdagságából – alapítványok formájában – a társadalomnak. A tudományos irodalom is fellendült, az akkor született kézikönyvek nemzedékek hasznára voltak, és ma is értékes művek.
Berzeviczy Albert (Fotó: magyarhirlap.hu)
Az oktatást és a kultúrát tehát kiemelten kezelte az állam vezetése ebben a korszakban, s Berzeviczynek – mutatott rá Gali Máté – fontos szerep jutott. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban miniszteri tanácsosként a felsőoktatást irányította, majd közigazgatási államtitkárként működött 1894-ig. Trefort Ágoston megjósolta, hogy tehetségével eljut a miniszteri székig, ami meg is történt az első Tisza-kormányban. A humán képzést favorizálta, a klasszikus műveltséget, de az iskolai testnevelést is ő vezette be, és a közkönyvtárak szerepét olyan fontosnak tartotta, hogy 2096-ot alapított ezekből. És Berzeviczy kezdte el a Zeneakadémia építését is. Az oktatásban az állami oktatást támogatta a felekezeti iskolákkal szemben, ami nem liberális szemléletére vezethető vissza, hanem arra, hogy a magyar nyelv oktatását szívügyének tartotta. A nemzetiségi felekezeti iskolákat nem kötelezhette erre, az államiakat igen. Bár csak két évig, 1903-05-ig volt miniszter, javaslatainak több eleme is bekerült a Lex Apponyiba.
Többször felszólalt a határon túli magyarok ügyében
1905 ismét fordulat Berzeviczy életében – lendíti tovább a témát Ujváry Gábor –, mert akkor választják meg a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé, és ezt a posztot 1936-ban bekövetkezett haláláig betöltötte. Közben háború, forradalmak, Trianon és szülőföldjének elvesztése következett. Nagy törésvonal. Ami megmaradt nála: a nemzeti érzés, a külpolitikai érdeklődés, a 19. századi szabadelvűség és Tisza István emlékének ápolása.
Hermann Róbert szerint Berzeviczyt a magas és hosszú akadémiai méltóságra elsősorban tudomány szervezői képessége tette alkalmassá. Az I. világháború alatt elinflálódott akadémiai vagyont konszolidálta, és nagy eredmény volt, hogy a Vigyázó-Podmaniczky hagyatékot – amit gróf Vigyázó Ferenc az Akadémiára hagyott, a zavaros idők elmúltával vissza tudta szerezni. Azzal, hogy szülőföldje, szülőfaluja elveszett, már csak alig látogatott haza. Természetesen szeretett volna revíziót, mint mindenki, de elfogadta a helyzetet, és azt tartotta, hogy innen kell építkezni. Élesen bírálta a 19. századi liberalizmus kritikusait, legélesebben Szekfű Gyula: Három nemzedék című munkáját, mert az volt az álláspontja, hogy a múlt bírálatával nem kell fegyvert adni az utódállamok kezébe.
Ami Tiszához, pontosabban a Tiszákhoz való viszonyát illeti, Gali Máté rámutatott arra, hogy Berzeviczy Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt lett országgyűlési képviselő, Tisza István első kormányában pedig miniszter. Az ő védelmében bírálta Ady politikai nézeteit 1927-ben egy Kisfaludy Társaságban mondott beszédében. Ezzel olyan vitát váltott ki, amely hónapokon át tartott. A Kisfaludy Társaságnak is elnöke volt, valamint a Magyar Olimpiai bizottságnak. Ő alapította a Corvin Mátyás Tudományos Társaságot az olasz-magyar kulturális kapcsolatok ápolása céljából, ő maga még fiatal korában Beatrix királynéról írt könyvet, Mussolinival is kapcsolatba került, amikor az bírálta a Párizs környéki békerendszert, és kifejezte a revízió fontosságát. Berzeviczy is az Interparlamentáris Unió elnökeként többször felszólalt a határon túli magyarok ügyében.
Voltaképpen a mezőgazdaságon kívül mindennel foglalkozott, és bár a 30-as években már a konzervatívok közé sorolják egy, a Kisfaludy Társaság elnökeként mondott beszéde miatt, amelyben a kettészakadt magyar irodalmat bírálta, holott egységre lenne szükség, mégis az őt élesen bíráló Babits Mihályt javasolta utódjául, ennyire törekedett az árkok betemetésére.
