A pozsonyi krematóriumban ma kora délután búcsúztatták el a 89. életévében elhunyt neves jogászt, politikust, Dr. Szabó Rezsőt a református egyház szertartása szerint, szlovákul és magyarul. A közélet nevében Bauer Edit, Bárdos Gyula és Martin Bútora mondott gyászbeszédet.
A szertartás keretében Molnár László nyugalmazott rádióbemondó, neves előadóművész ismertette életének legfontosabb állomásait mindkét nyelven:
„Dr. Szabó Rezső, a szlovákiai magyarság „szószólója” és jogvédője, 1929. május 10-én Kolozsnémán született. Négyen voltak testvérek. Életútja a szlovákiai magyarság sorsával közös. A csallóközi kis faluból 1940-ben a pápai református kollégiumba került el diáknak, majd tanulmányait a komáromi bencés gimnáziumban folytatta és tette le az érettségit, Hites Kristóf híres „bujdosó osztályával”, (ladikon Magyarországra szökdösve), miután a háború utáni Csehszlovákiában betiltották a magyar iskolákat.
Jogi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. 1952-ben a pozsonyi Komenský Egyetemen fejezte be. 1951-ben nősült meg. Felesége, Soós Lilla a Duna utcai magyar tannyelvű általános iskola tanítónője volt, egész életében hű társa. Házasságukból négy gyerek született, Lilla, Lygia, Rezső és Zsuzsanna. A gyerekek nevelése elsősorban az édesanyjukra hárult, mert férje az itt élő magyarság elkötelezett szolgálatába állt. Először a Csemadok szakelőadója, majd hamarosan titkára és főtitkára.
Dr. Szabó Rezső olyan korszakban volt meghatározó személyisége a Csemadoknak, amikor a Beneš-i dekrétumok által jogfosztott magyarok jogaiért kiállni nem volt egyszerű, sőt… Pályája és tapasztalatai során pontosan felismerte, hogy az egyéni jog és egyéni szabadság mellett/felett sokkal többre van szükség: az adott közösség, így a nemzeti kisebbségek közös jogaira. 1963 és 1968 között négy olyan reformtervezetet dolgozott ki, amely a szlovákiai kisebbségek ügyének átfogó szabályozását célozta. 1968-ban, Dobos Lászlóval vállvetve, egyike volt a szlovákiai magyarság követeléseit tételesen megfogalmazó értelmiségieknek.
A gyászoló gyülekezet (Fotó: Görföl Jenő)
A Csemadok vezető titkáraként pontosan ismerve a felvidéki, szlovákiai magyarság anyanyelvi-, kulturális problémáit, napi gondjait, komoly jogászi felkészültséggel dolgozta ki azt az 1968-as 144-es számú nemzetiségi törvényt, amely példaértékű volt a közép-európai nemzetek számára is, de – ismerjük –, a benne megfogalmazott jogi követelések, a mai napig nem teljesültek.
1969-ben kizárták a Nemzeti Tanácsból, majd a Csehszlovák Kommunista Pártból és a Csemadokból is. Ebben az időszakban a család megélhetési problémákkal küzdött, de mindig akadt egy igaz barát, aki titokban fordításokat adott, hogy ezzel is segítsen a családnak átvészelni a munkanélküliség időszakát. A rendszerváltásig a KORT-ban dolgozott, először kétkezi munkásként, majd a későbbiekben az intézmény jogászaként. Hatvanévesen élte meg a rendszerváltást, visszanézve az ember legaktívabb korszakának éveiben lett félreállítva. Rehabilitása után aktívan szerepet vállalt a csehszlovák rendszerváltás ügyében, a magyarság érdekében. Az Együttélés Politikai Mozgalom elindítói közé tartozott, a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője, majd alelnöke.
Mindig az egység, és az összefogás mellett tette le a voksát. Rezignáltan fogalmazta meg 2004-ben: A hitemet nem veszítettem el, csupán az évek szálltak el fölöttem.
Józan, de következetes politikája, hitvallása Szabó Rezsőt a kor, a Csemadok és a szlovákiai magyarság kiemelkedő vezető alakjává emelte. Nemzedékének utolsó tagjaként távozott közülünk, összefonódva és örökre beíródva családja és barátai szívébe.
***
Ezután a közélet szereplői vettek tőle búcsút. Elsőként Bauer Edit, Szabó Rezső politikustársa, közeli barátja osztotta meg gondolatait a gyászoló gyülekezettel „a visszafordíthatatlan távozásról, mely a veszteség nagyságára döbbent rá bennünket”.
Búcsúbeszédében azt emelte ki, hogy „Szabó Rezső nem tartotta magát politikusnak, annak ellenére, hogy sok évig volt a Szlovák Nemzet Tanács és a prágai Nemzetgyűlés képviselője, majd 89 után a szlovák parlament alelnöke. Csemadokos volta mindent felülírt. Pedig politikusként is kimagaslott generációjából. Úgy látta önmagát, mint aki a helyzet adta lehetőségeket felismerte. Több százezer magyar vágyát, akaratát képviselve tette, amit kellett. Majd kijavította magát, amit lehetett. Ebben is kitűnt a kortársak közül, hamarabb és pontosabban látta meg a lehetőségeket: amikor úgy alakult, alkotmánytörvényt írt a nemzetiségek jogállásáról, amikor azt látta, eljött az idő, leakasztotta a falról Gustáv Husák portréját a Csemadok nagytermében. Egy személyben is történelmet írt.”
Személyes tapasztalatból mondta: „Amikor túltengés volt a megmondóemberekből, akik mind a maguk igazát tartották az egyedül üdvözítőnek, ő világosan látta, hogy a mi generációnk tapasztalata, eszköztára az új körülmények közt csak részben, vagy egyáltalán nem alkalmazható, s jönnie kell annak a nemzedéknek, amely már nem a félelemben szocializálódott.”
Bauer Edit, az egykori politikustárs, jóbarát (Fotó: Görföl Jenő)
Felidézte: Szabó Rezső azt írta magáról, hogy nem történész, csak 75 éve a történelmi események alanya, később a betöltött tisztségek következtében az események részese, a nemzetiségi kérdésekben a szándékok megfogalmazója, szószólója, végül a 70-es években szenvedő alanya, bűnbakja. Miközben Szabó Rezső ki tudja hányadszor, újra „bujdosásra kényszerült”, nem magát, az övéit menti.
Két nagy szenvedélye volt, amiért mindent megtett: a családja, és a szélesebb család, a felvidéki magyarság. A családért mindent megtett, ha kellett, ebédet főzött, ha más megoldás nem volt, bútort faragott. Végtelenül büszke volt a gyerekei és unokái legapróbb sikereire is. Ha hanyagolta a családját, csak a szélesebb családjáért tette, a Csemadokért, a felvidéki magyarságért.
Sok intézményünk születését, megalakulását segítette, így pl. a Komáromi Városi Egyetemét, melynek igazgatója is volt, s amely nélkül a mai Selye János Egyetem sem jöhetett volna létre. A Carissimi alapító atyja, segítője is volt, s a felsorolás itt igazán hosszúra nyúlna. Valószínűleg Esterházy János hamvait is ismeretlen helyen rejtegetnék, ha nem vállalta volna a reménytelennek tűnő harcot a rehabilitálásáért.
Ami igazán közel vitt hozzá, az a habitusa, a szociális érzékenysége volt. A közvélemény által kiváltságosnak hitt funkcióit alázattal viselte, a számtalan megaláztatás, csalódás sem törte meg.
Elment hát egy ember azon kevesek közül, aki a másik ember sorsáért aggódott, akiről valóban el lehetett mondani, hogy minden felvidéki magyarért felelősséget érzett. Rezső, köszönjük, hogy a barátaid lehettünk. Nyugodj békében” – e szavakkal búcsúzott Bauer Edit.
***
A szlovák közélet, pozsonyi barátai nevében Martin Bútora szociológus, a Nyilvánosság Az Erőszak Ellen egyik alapító politikusa, Szlovákia egykori amerikai nagykövete a búcsú nehéz pillanatában olyan személyről ejtett szót, aki különösen gazdag életet és nemes művet hagyott hátra, a közélet magasságában mozgott, de egyszerű emberek ezreihez állt közel. Emlékeztetett arra, hogy Szabó Rezső a fiatalság idealizmusával, világmegváltó elszántságával végezte dolgát: a földijei méltóságteljes élete érdekében a türelmes aprómunkát, és nagy tetteket a társadalmi és politikai változás vízióját követve. A totalitárius hatalom a politikai nemlétbe taszította, majd egyenesen a változások középpontjába tért vissza. Hangsúlyozta, hogy a legnagyobb természetességgel tudta ötvözni a Szlovákiában élő büszke magyar identitását, a kisebbségi jogok védőjét és olyan embernek az identitását, aki figyel és hallja a szlovák polgártársainak szavát is.
Martin Bútora szociológus, a szlovák barátok egyike (Fotó: Görföl Jenő)
Szeretettel idézte fel, milyen nagy ajándék volt számára, amikor a köztársasági elnöki jelöltsége idején Szabó Rezső a magyar vidéken kísérője és segítője volt. Mindenütt ismerték, üdvözölték, tisztelték őt, ő pedig forrón szerette szülőföldje minden szegletét. Igazi úriember volt a szó legnemesebb értelmében és családjával együtt a legjobb szomszéd, amilyet csak el tud képzelni magának az ember. A szomszédok közül többen, akik eljöttek elbúcsúzni, egy házban laknak egy Pozsony feletti dombon, örömmel emlékeznek a kedvességére, ami belőle és feleségéből, Lillából sugárzott. Emlékeztetett a hosszú beszélgetésekre, közösen megélt sétákra, és hogy neki köszönhetően a házban összhang, jószomszédi viszony, együttélés uralkodott. Rezső feleségének, Lillának egy versével búcsúzott és üzent a fiataloknak.
Utolsó búcsúmondata így szólt: „Rezső bácsi, legyen Neked a szlovák – magyar földünk könnyű.“
***
A ravatal mellett a Csemadok országos elnökének, Bárdos Gyulának búcsúbeszéde Szabó Rezső életének legfontosabb fejezetéről szólt, a Csemadokhoz fűződő kapcsolatáról.
Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít,
Amikor ők maguk már nincsenek köztünk.
Ezek a fények különösen csillognak.
Ha sötét az éjjel: mutatják az utat.
Ilyen ember Szabó Rezső, akinek neve összeforrt a Csemadokkal. Az iskolai éveit idehaza töltő, jogi tanulmányait Budapesten kezdő és onnan hazaérkező fiatalember 1952-ben a Csemadok munkatársa lesz. Erről így vallott néhány évvel ezelőtt: „Az első munkahelyem a Csemadokban volt. Hatvan évvel ezelőtt ez volt az egyetlen olyan szervezet Csehszlovákiában, ahová az emberek kérdéseikkel, ügyes-bajos gondjaikkal magyar nyelven fordulhattak.”
Röpke három év elteltével a Csemadok Központi Bizottságának titkára lett, majd egy rövid ideig a Szövetség hetilapjának, a Hét-nek a főszerkesztője, 1960-ban már a Csemadok főtitkára, egészen 1968-ig. Abban az időben, amelyet a második hőskornak szoktunk nevezni, s amikor nagyon fontos dolgok történtek szervezetünk életében. Ennek a kornak a tanúi, volt kollégáink mindig is emlegették, ahogyan Szabó Rezső, az akkori főtitkár bepakolta az éppen ráérőket a szolgálati kocsijába. Nyakukba vették a vidéket, hogy meglátogassák azokat a szervezeteket, ahol aznap éppen történt valami. Élete végéig vallotta: nincs jobb a személyes kapcsolatnál; az emberek véleményét meg kell hallgatni, de főleg: meg kell hallani. Rezső bátyánk tehát nemcsak meghallgatta, hanem meg is hallotta az emberek és a kor szavát. Járta a vidéket, beszélgetett az emberekkel, így alkothattunk elbeszélései alapján hiteles képet a csemadokos munkáról. Mert ha csupán a korabeli hivatalos sajtóra, vagy a testületek jegyzőkönyveire támaszkodnánk, sose tudnánk meg a valót.
Bárdos Gyula a Csemadok országos tagsága nevében búcsúzott (Fotó: Görföl Jenő)
1968-ban Szabó Rezső egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akik tételesen megfogalmazták a szlovákiai magyarság követeléseit. A megtorlás nem maradt el. 1970-ben ugyan kizárták a Csemadokból, de nem tudták kizárni a Csemadok-tagok szívéből, akiknek mindig is maradandó élmény volt a vele való találkozás. Csemadokos harcostársaival, azokkal, akikben nem csalódott, folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Egy idő után sikerült őt meggyőzni: érdemes ismét visszatérni, szólni az emberekhez, meghallgatni a véleményüket. Rábeszélésre ugyan, de a nyolcvanas évek elején már sűrűbben látogatott el közénk. Tudtuk, nem félszből, de féltésből nem jött addig is gyakrabban. Sokak számára felejthetetlenek azok a Galántai- és Pozsony-vidéki választmányok által messze a járások határain kívül szervezett tanácskozások, amelyeken már jelen volt. És segített rábeszélni, meggyőzni a hozzá hasonló sorsra jutottakat, hogy érdemes ismét bízni a Csemadokban és a csemadokosokban, hiszen felnőtt egy új generáció.
Így érkeztünk el 1989-hez. A Csemadok pozsonyi székházában tartott emlékezetes december 6-iki tanácskozáshoz, amelynek a híresztelésekkel ellentétben korántsem volt ad hoc jellege, s amelynek az előkészítésében Szabó Rezsőnek oroszlánrésze volt. Rengeteg találkozáson, hosszabb-rövidebb kávéházi megbeszélésen alakult ki a menetrend. Az eredmény ismert, ahogy ismertek a ´89-es novemberi-decemberi események következményei is. Rehabilitációk, társelnöki, alelnöki tisztség vállalása; harc a megváltozott körülmények között a Szövetség jobb létezési feltételeiért. A harcosabb napok után pedig az aprómunka, amelyet ismét szívesen vállalt. Alapos ember lévén mindent tüzetesen átgondolt. Ha kellett, akkor az első ajtónállóval, ha szükséges volt, akkor a miniszterrel, vagy a kormányelnökkel találta meg a jó ügy érdekében a közös hangot. Rengeteget kilincselt társaival együtt a Csemadok pozsonyi épületének a megszerzéséért – sikerrel. Időnként el is jött ide: érdeklődni, beszélgetni, vagy a pozsonyi alapszervezetek rendezvényeire. A Csemadok Életmű Díját az elsők között kapta meg.
Aztán egy ideje látogatásai el-elmaradoztak. „Majd legközelebb, addig is figyeli a munkánkat”, kaptuk a választ érdeklődésünkre. De már nem jön többé. Higgadt tanácsai, a bonyolult kérdésekre adott megnyugtató válaszai, józansága, tapasztalata – mindez hiányozni fog. Persze, tudjuk: „A szeretet mindig legyőzi azt, amit halálnak hívunk. Ezért nem kell megsiratnunk a szeretteinket, hiszen továbbra is mellettünk maradnak.”
Utolsó személyes találkozásunkkor a lelkemre kötötte: ne feledd, a Csemadoknak mindig a közösséget kell szolgálnia, mert ez a küldetése. Rezső bátyánk, nyugodj békében!” E szavakkal búcsúzott a Csemadok nevében Bárdos Gyula.
