A húsvéti nagyhéthez értünk. Ősidők óta ez az ideje a böjtnek, a csendnek, a békének, az elmélkedésnek. Egy év híján századik húsvétjához közeleg a felvidéki, vagy ha úgy tetszik, a szlovákiai magyarság.
Ama egy évszázad előtti megfeszítésünk után elődeink élni akarásának, össze-, és kitartásának köszönhetően, feltámadtak. S mire élni és éltetni is tudtak, újra jött a tömeghalál, a megkövezés, a kővel dobálás – és halottaink, áldozataink ezreit siratva, ők, újra és újra feltámadtak a háborús romokból, a lelki gyötrelmekből. Mert volt hitük, összetartásuk, reményük.
Aztán házat építve, földet művelve, ébredtek a falvak végig, hosszú sávban az egykori Felföld, vagy Felső-Magyarország, vagy mai szóval élve Felvidék rónáin a Csallóköztől a Bodrogközig. Ekkor született az a generáció, amely látszólag már egy jobb világba érkezett. Nekik már jót akartak a mai szülők, nagyszülők, hogy tanuljanak, ne dolgozzanak annyit, mint ősapáik. S ez nagyon bejött, nagyon sikerült!
Igaz elvették a hitét, az önbecsülését, a munkához való kedvét, mert dolgoztak helyettük a gyárak (benne a gépek), melyeket a kenyértermő búzaföldek helyébe hoztak le az északi részekről. Az akkori ifjaknak (az én korosztályom), már nem kellett földet túrni, mert zúgtak és búgtak a gépek a gyárakban, a földeken, a betevő falatról sem a házak udvarán kellett gondoskodni a gazdának – már ilyen sem volt – hanem a közösből mindenki vihetett, aki ügyes volt, amit akart.
Lassan, de biztosan megüresedtek a nagyszülők házai, az egykori baromfiudvarok, összedőltek a disznóólak. Az ifjú nemzedék otthagyta a szülői házat, az otthont, és beköltözött a kényelmesnek hitt (ám rideg) panelházakba, ahol még arra is telt az igényesebbeknek, hogy a kis gyári fizetésből évente cserélje a berendezést.
Eltelt 40 év, nem volt háború, látványos keresztre feszítés, csak szellemi és agyi halál – mely látszólag a jólétből fakadt. S minderre a ráadás már csak akkor jött el, amikor kinyíltak a zsilipek, áradt a szenny abból a számunkra addig csodált és irigyelt, elérhetetlen nyugati világból. És mi a valóság? Kihaltak a falvak, nincsenek testvérek, barátok, rokonok, családok. A kultúra a spájzban van, vagy a fotelből elérhető. Nincs ünnep, nincs hit, és igény sincs rá. Nem csak a családok bomlanak, esnek szét, de a közösségek is.
A felvidéki magyarság mintha eljutott volna az utolsó stációig. Mintha nem észlelné, vagy ha igen, tétlenül nézi a szellemi pusztulásunkat. Nem észleli és hallja, hogy mi zajlik körülöttünk, s nem érzi szükségét megmaradásunk alapjainak erősítésére: hitünkben, kultúránkban, politikánkban. Kiüresednek a templomok, a kultúrházak, a könyvtárak, becsuknak a kisiskolák, de a nagyobbak is, s a még reménykedő meglévő közösségek, civil szervezetek tagjai is egyre azt kérdezik, hogy kinek szervezzenek könyvbemutatót, kulturális hagyományőrző programokat, nemzeti megemlékezéseket, ünnepeket, mert az ifjabb generációt ezek már nem érdeklik.
A nagyböjt hetében kérdezem, felébred-e, feltámad-e még a hit és a lélek az itt élő magyarságban? Lesznek-e őrtüzek, Krisztus katonák? Vagy maradnak a bezárt templomok, romok, mint falvainkon ősapáink házai? Nagyon idekívánkozik Böjte Csaba aggodalma is: „én nem a bevándorlóktól féltem Európát, hanem a lagymatag keresztényektől”.