Közeledik húsvét, a feltámadás ünnepe, de előtte még eljön nagypéntek, az áldozat felmagasztosulása, amikor Jézust megfeszítették. Mert: „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen.”
Ám nem vagyok teológus, és nem az a célom ezzel az írással, hogy teológiai fejtegetésbe bocsátkozzam. Inkább azt a kérdést járnám most körül, hogy a ma embere számára miféle üzenete van ennek a kétezer éves történetnek? Vajon képesek vagyunk még áldozatot hozni? Vagy már annyira elkényelmesedtünk, önzők és cinikusok lettünk, hogy nem vagyunk hajlandók áldozatot hozni?
No, nem jézusi értelemben vett áldozatra gondolok, hiszen az élet – szerencsére – ritkán követel tőlünk súlyos áldozatokat, hanem csak egyszerű, hétköznapi áldozatokról van szó, olyanokról, amelyek akár a napi életünknek is részei.
Áldozat lehet az is, ha csak lemondunk valamiről. Lemondunk a kényelmünkről, az énközpontú világunkról, és ezzel hozunk áldozatot. Példának okáért, olyan áldozatot, amit egy kapcsolatban kellene meghozni. Terapeuták a megmondhatói, hogy ha egy kapcsolat nem működik tökéletesen, inkább kilépnek belőle, mintsem áldozatot hozzanak a helyrehozásáért. Ezért is van annyi válás.
Másik példa, az egészségügyből. Múltkor a besztercebányai kórház főorvosa nyilatkozatában panaszolta, hogy évente csak néhány májtranszplantációt végeznek, holott sokkal többre is lenne kapacitásuk, csakhogy nincsenek donorok. Ha a családban van szüksége valakinek új májra, akkor még csak-csak hajlandóak az emberek alávetni magukat ennek a kellemetlen eljárásnak, de társadalmi szinten már nem működik ez a szolidaritás. Egy vadidegenért már nem hozunk áldozatot. Ugyanez a helyzet a vérrel is. A kórházak állandó vérhiánnyal küzdenek, holott a rendszeres „vérfrissítés” még az egészségnek is jót tesz.
Pedig a Biblia is azt írja, hogy nincs nagyobb áldozat annál, mint ha valaki életét adja embertársáért. Ráadásul ezekben az esetekben nem is szükséges, hogy az életünket áldozzuk, hanem csak némi kellemetlenséget kéne vállalnunk. Mi azonban még ezt azt áldozatot sem vagyunk hajlandóak meghozni – tisztelet a kivételnek! – mert nem erre nevelt minket a élet, hanem arra, hogy ami kívül van a mi kicsiny világunkon, az már ne érdekeljen bennünket. Minek legyen neki jó, ha nekem abból semmi hasznom? Gyakran találom szembe magam hasonló véleménnyel, és nem tudatosítjuk, hogy ezzel épp azt a közösséget romboljuk, amelyben élünk, holott csak azok a társadalmak sikeresek, melyek szolidaritásra épülnek.
A holnapi jó érdekében gyakran ma kell vállalni az áldozatot, de bennünket már annyira elkényelmesített a jólét, hogy az eredményeket ma akarjuk, mindenfajta áldozat nélkül. Ez pedig nem megy. Ezért a nagypéntek üzenete legyen a számunkra az, hogy tanuljunk meg áldozatot hozni!
