Magyarország történetének sorsdöntő pillanata volt 1848. április 11-e. Az uralkodó által szentesített áprilisi törvények a polgári magyar nemzet megszületését jelentették, s százhetven esztendővel ezelőtt, ugyanezen a napon tették le esküjüket az első felelős magyar kormány Pozsonyban tartózkodó tagjai.
Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kormánya valódi koalíciós kabinet volt, amelyben az Ellenzéki és a Konzervatív Pártok prominens képviselői mellett pártonkívüliek is voltak. Az Ellenzéki Párt soraiból került ki a miniszterelnök, Deák Ferenc igazságügyi miniszter, Szemere Bertalan belügyminiszter, Kossuth Lajos pénzügyminiszter, Klauzál Gábor ipar- és földművelésügyi miniszter. A centralistákat báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter, a konzervatívokat herceg Esterházy Pál, a király személye körüli miniszter képviselte, míg gróf Széchenyi István közmunka és közlekedésügyi miniszter és Mészáros Lázár hadügyér pártonkívüli volt.
A Kossuth által „legnagyobb magyarnak” nevezett gróf Széchenyi István naplóbejegyzései között az alábbiakat olvashatjuk 1848. április 11-éről: „9 órakor a Császárnál. Eskütétel. Megyünk a prímási terembe. B[atthyány] Lajos beszél… Császár válaszol. Császár elmegy. – Azután István főherceg. Nagyszerű pillanat! Meg vagyok hatva! Ámbár a sír tárul fel előttem! – Batthyány – és Kossuthoz: Én sejtelemkép – Magyarország »lesz«! Ti az egészet valósítjátok (!?) Esterházy Pál hercegnél ebédelünk.”
Országszerte hatalmas volt a lelkesedés, s a pesti eseményekről a márciusi ifjak egyike, Degré Alajos a következőket írta visszaemlékezésében: „Színházban voltunk, egyszerre felgördül a függöny, s kilép fekete díszmagyarban Egressy Gábor, s az éppen megérkezett újdonságot, hogy az első felelős magyar minisztérium ki van nevezve, tudtul adja. Na, ha erre össze nem omlott az a színház, minden vihart és földrengést ki fog állni. Olyan tapsot, éljenzést és tombolást életemben sohse hallottam; a falak rengtek, a padok recsegtek, s a zenekar felállva a Rákóczi-indulót játszotta. Alig lehetne megmondani, hogy meddig tartott ez, mert néhányszor megújult, mialatt Egressy Gábor kőszoborkint mozdulatlan maradt. Végre egy kis felvonásra nyúló idő után helyreállt a csend, de csakis azért, hogy az új kitöréshez új erőt nyerjen a közönség. Egressy Gábor kezdte felolvasni a miniszterek névsorát, a legnépszerűbb nevek voltak, s a közönség mindenik nevet hosszan tartó viharos éljenzéssel üdvözölt. A színház hangos társalgási hellyé alakult; a páholyokból lebeszéltek a földszintre, innen a harmadik-negyedik sor zártszékbe, mialatt az előadás folyt, de alig tudta valaki, hogy mit játszanak. A közönség a színházból kijőve, láthatta csak, mit képes a lelkesültség felmutatni. Alig futotta be a várost a miniszterek kinevezéséről szóló hír, összebeszélés vagy bemondás nélkül önkényt és fényesen kivilágították a várost; az ablakokból nemzetiszín zászlók lengtek, s az utcákon »éljen Kossuth!, éljen Deák!, éljen Batthyány!, éljen Szemere!, éljen március 15-e!« hangzott. A legszebb meglepetés érte az arra járókat, különösen a színházból hazatérőket a Hatvani utcában. Landerer előtt az utcán egy nyomda volt kivilágítva, akörül kék zubbonyos nyomdászok sürgölődtek. A sajtó működött, melynek tetején e néhány szó volt kivilágítva: »Éljen a sajtószabadság!«, felette a magyar címer, jobbra-balra nemzeti zászló. A Talpra magyar-t, Tizenkét Pontot s a magyar minisztérium névsorát díszes példányokban szórták a közönség közé. Az egész város ittas volt az örömtől, a boldogságtól.”
Szemere Bertalan belügyminiszter Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból című munkájában így emlékezett a Batthyány-kormány működésének első időszakára:
„Batthyány miniszteri politikáját tehát megismerni – kivált azt a dinasztiáéval párhuzamba állítva – annál érdekesb, mivel az a nemzet nagy többségéé is volt; ő tisztán ösztönszerűleg azon biztos utat követte, melyet elébe a józan ész természetes útján haladó nemzeti közvélemény maga világosan kijelölt. Az első hetek az 1847-48-i országgyűlés április 14-én történt bezárása után a nemzet örömünnepei közé tartoztak. A nemesség nem látszván sajnálni százados kiváltságainak feláldozását, és a nép teljes s forró hálával látszván a nyert jogok nagy becsét érezni, nemzetünk, mint egy kibékült nagy család, valóban szívemelő ünnepet ült. Batthyány belátván, hogy a reformált alkotmány ily reményt haladó gyökeres restaurálása nem az ő s nem egyes ember műve, hanem az európai eseményeké, azt nem a dinasztia ellen, hanem ezzel egyetértőleg akarta s vélte megszilárdítani. Ez volt szempontja, miből a minisztérium alakításánál kiindula, melyet főleg a reform képviselőiből óhajtott alkotni, és más egyénekből, kik ellen az udvar nem viseltetheték ellenszenvvel. Így hívta bele hg. Esterházyt, ki azelőtt Angliában osztrák követ volt; így gr. Széchenyit, ki a megbukott kormányrendszer alatt is hivatalt viselt, így Mészárost, az olasz táborbeli huszár ezredest; (ezért ellenezte, hogy Kossuth, miután az mindenesetre akart miniszter lenni, a belügyi tárcát ne kapja meg) és végre ezért nem kelt ki Jellačićnak bánná szabálytalanul történt kineveztetése ellen, és még azért is, mivel Jellačić még akkor méltán a nemzeti horvát párt választottának is tarthaték. E politika nem mutatkozék következményeiben szerencsésnek, az igaz, de az tagadhatatlan, hogy e politika a fejedelmi ház irányában valóban lojális és kíméletes volt, mint az is igaz, hogy a kormánynak ez óvatosságot az ország körülményei tanácsolták, amennyiben az országban alig volt tizenhatezer katona, s annak legnagyobb része idegen, s csaknem az összes tisztikar – különbség nélkül a fajra – a régi rendszer híve volt, úgyhogy a fejedelemmeli összeütközés esetében a magyar minisztériumnak ekkor éppen nem lett volna mire támaszkodnia. Darab ideig úgy is látszék – külsőleg legalább –, hogy a dinasztiának komoly szándéka lévén respektálni az alkotmányt, méltányolá Batthyány őszinte s mérsékelt politikáját.”
