Hősünk a hadifogság alatt elvetődik Szibériába is, ahol megérinti a forradalom szele, mégis a szökés mellett dönt.
Az előző részben ott hagytuk abba, hogy Menyhár János egységével orosz fogságba esett, és hadifogolytáborba került. Közben beköszöntött a tél, és a foglyok dolgozni kezdtek, Kijev külvárosában Darnyicán. A munka nehéz volt, ráadásul a szakértelem is hiányzott, és a hadifoglyok nem boldogultak a feladattal. Így küldözgették őket egyik munkahelyről a másikra…
„Ki tudja mi lett volna, ha nem jön szemlére egy öreg generális. Az őrtől tudtuk meg, aki kiadta a parancsot, hogy tiszta legyen a körzet, és mi is rendesen legyünk felöltözve. Az öreg be volt gyulladva: egy cári generális! Mikor ezt megtudtuk, összedugtuk a fejünket és megállapodtunk abban, hogy szót kérünk, engedélyt, hogy beszélhessünk. Voltak közöttünk svábok is, akik perfektül beszéltek németül. Elérkezett a szemle napja, barátunk engedélyt kért, hogy kérdezhessen. Megkapta, a tábornok tudott németül. A mi kérésünk egyszerű volt: mi itt kényszermunkán vagyunk, fizetést nem kapunk. Nálunk a hadifogoly tisztiiskolások nem dolgoznak, mi dolgozunk, de fizessenek!
A tábornok azt kérdezte: és tudják igazolni? Tudtuk, mert a nadrág jobbzsebe feletti kis rekeszben volt a „halálcédula”, amelyen minden rajta volt, ami kellett. Ezeket átvette tőlünk és néhány nap múlva már vitt a vonat észak felé.”
Ezzel vette kezdetét az a végtelen utazás, amelynek a végállomása a szibériai tajga volt. Útközben azonban maguknak kellett megoldani az élelmezésüket, mert a tiszt, akinek ez lett volna a feladata, elsikkasztotta az élelmezésükre szánt pénzt.
„Ezen az állomáson még jó ideig álltunk, és volt idő szétnézni. Egy vagonban cukorrépát találtunk s ez nagyon jól pótolta a cukrot, a másik vagonban pedig nagy kádakban pergetett méz volt. A mozdonyvezető huncutul vigyorgott felénk, figyeltük, hogy mi lesz. Lett is. Addig lökte előre, hátra a vagonokat, míg valamelyik kádból ömleni kezdett a méz. Nekünk se kellett egyéb, felfogtuk, ki mibe tudta, némelyik a markába, mert nem volt edénye.”
Megbetegedett, és kórházba került. Itt talált rájuk a svéd vöröskereszt, és ellátták őket mindennel, amire szükségük volt.
Szibéria hatalmas hóviharral fogadta a hadifoglyokat, ízelítőt adva abból, ami rájuk vár. Végre megérkeztek, és egy hatalmas barakktábor fogadta őket.
1917 őszén kitört a forradalom, de Jaranszkban, ahol ők voltak, nem volt semmi csetepaté. Ezidőtől kezdve a hadifoglyok – a tisztek kivételével – kijárhattak dolgozni a városba. Hősünk találkozott egy Szergej Ivanovics nevű emberrel, aki mumkát kínált neki.
1917 karácsonyát illő módon megünnepelték. Voltak, akik a fenyőfát díszítették, hősünk pedig öt társával elment a szomszéd faluba disznót venni.
Az 1918-as év elején a hadifoglyok nyugtalanok voltak, mert már a szökésre gondoltak.
„A szökés napja 1918. június 29-re volt kitűzve. Péter-Pál napján nagyon szép idő volt. A szakácsokkal megbeszéltük az indulás idejét, mert ott bújtunk ki a kerítésen, amely 2 m magas volt, de alul egy szál deszka nem volt leszegezve. Este 10 óráig kellett várnunk, nem akart sötétedni, féltünk, hogy meglátnak. A Jaranka folyó a város szélén volt, azon kellett átmenni. Tíz óra után is világos volt, mert az Északi fény bíborvörös fénye öntött el mindent, alig ismertünk egymásra, a víz is vérvörös volt, meg az égbolt is. Eddig senkivel nem találkoztunk, de ahogy a hídon átértünk, egy halász jött velünk szembe, kezében a horgászbottal. Köszöntünk neki s erre ő kérdezett: Kuda, damoj? Mit mondjunk erre? Ahogy elhagytuk, futásnak eredtünk: irány a nádas. … Néhány nap múlva egy kis falucska elé értünk, bevallom, hogy félve mentünk be, de amikor láttuk, hogy a lakosság mosolyogva fogad bennünket, bementünk. Mintha összebeszéltek volna, minden házhoz kettőt, hármat hívtak be közülünk. Mi ketten jutottunk egy faházikóba. A pécskában parázslott a tűz, éppen pirogit sütöttek, minálunk lángos vagy lepény a neve. Rövid kérdezősködés után az asszonyok meg a lányok már ugrottak is, hogy nekünk is készítsenek s így egy-kettőre készen volt négy darab. Az egyik nő felhajtogatta a szélét, a másik addig kendermagot tört, amit a pirogira szórt, majd egy kevés tejfelt is öntött rá. Aztán betették a kemencébe és 10 perc múlva már ettük. Azután egy kruskában (csésze) aludttejet hoztak és megvolt az ebéd.”
