Beleivódott az emlékezetembe ez a mondat, mely akkor hangzott el, amikor Komáromban a díjátadás után Pásztor Béla veresegyházi polgármester megköszönte a neki ítélt Felvidéki Magyarságért díjat.
Olyan szerény egyszerűséggel, őszintén, csendben mondta ezeket a ma már alig használatos szavakat, mint amilyen ő maga is.
„Az Ipoly mentén, ahol születtem, a szüleimtől becsületet, hitet, értékrendet és erkölcsöt kaptam” – mondta nagyon szerényen az ötvenhárom éve a település élén álló nyolcvanéves polgármester.
S még azt is hozzátette (mivel laudációjában szó esett népszerűségéről): „Én nem ülhetek az irodában, mert szolgálok, s egy szolga nem ülhet a hivatalban.”
Szeretet, hit, erkölcs, végtelen türelem mindenkihez és szolgálat – ma ezek teljesen hiányoznak a közéletben tisztséget, vezetést vállaló emberekből. Pedig milyen más lenne az életünk, a világ, ha ezek az egykor útravalóul kapott személyi (lelki) ereklyék megmaradnának az emberekben.
Lehet, hogy erre csak az képes, aki nagyon lentről kezdte? Vagy született adottság? A polgármesternél is fiatal kora óta adott volt a szervezőkészség. S az biztos, hogy ez az állandó tevékenységgel járó feladat sokszor sodorja a sokoldalúan kreatív, kommunikatív embereket a sikerek útjára. Csak a siker olykor – mindegy, hogy a társadalom mely rétegében – korlátokat is dönt.
Pásztor Bélánál nem a siker volt a fontos, hanem az, ahonnan elindult, amiért elindult, s amit elért. Szeretni az embereket, segíteni nekik (s közben a kötelességét is teljesíteni), ehhez bizony odafigyelés, türelem, alázat, szerénység, és olykor önfeláldozás is szükséges.
Ötvenhárom éven át viselt vezetői tisztségét, politikai szemléletét nem tisztem, célom értékelni. Jelenlegi tisztségébe viszont több alkalommal volt alkalmam betekinteni, az embert követni, embertársai között.
Megvallom, nem találkoztam még ilyen magatartással, emberekhez való viszonyulással.
Egy riportban így vallott magáról: „Az én életemben soha nem volt meghatározó, hogy milyen a házam, kerítésem, a ruhám. Nem szeretek több lenni a másik embernél, rosszul érezném magam, ha nekem több lenne, mint az átlagnak. Az emberek sorsa érdekel és az, hogy az életfeltételeik megvannak-e. Nincs olyan ember, akire én haraggal tekintenék. Amikor kiléptem a bíróság épületéből, akkor is megöleltem azt, aki feljelentett és jó egészséget kívántam neki” ‒ vallotta egy interjúban.
A díjátadásra az önkormányzat tagjainak nagy része elkísérte őt. Együtt örültek vele, őszinte szeretettel követték, míg ő a sok felvidéki ismerőssel kezet fogott, szót váltott, s most is többünket megkérdezett, miben segíthet.
A polgármesterek mintapéldánya ő, otthon is, itt is, hiszen akik ismerik ‒ mintegy húsz településsel tart kapcsolatot csak a Felvidéken – felnéznek rá. A siker titka olykor csak ennyi!
