Nagy örömmel tölt el, hogy az 50-60 évvel ezelőtt elindított országos rendezvényeink, fesztiváljaink élnek, újra élnek, vannak éltetőik. Bizonyított tény, hogy elődeink a legdiktatórikusabb korban is biztos alapokat raktak le: Gombaszögön, Zselízen. Az előző a fesztiválok fesztiválja volt mindig, Zselízen pedig számtalan hagyományőrzőnk mentette, ápolta, éltette évtizedeken keresztül azt a gyökeret, mely ma is megtart bennünket.
Vészhelyzet az elmúlt évtizedek alatt volt itt is, ott is. Leginkább a pénzhiány miatt. Önkéntes, színvonalas, amatőr, félprofi és profi csoportok nőttek ki szinte valamennyi régióból. S ez egyben cáfolata annak a sokszor elhangzott vádnak, miszerint „a Csemadok csak dalolt, táncolt, kiszolgálta a kommunista rendszert”. A fennállásának hetvenedik évéhez közeledő Csemadokban új generációk dalolnak, táncolnak, művelődnek, megemlékezéseket tartanak, s közösséget éltetnek. Mindez reményt keltő a jövőre nézve is. Mégis olykor az aggodalom is felüti a fejét. Vajon ez a korral jár, vagy annyira megszoktuk, hogy vigyázó szemünket mindig sokfelé vetjük?
Többéves szünet után két évvel ezelőtt a zselízi fesztivál is újraéledt. Nagyon sokan örültünk neki, a szervezők még inkább. Látva, tapasztalva a sok-sok előkészületi munkát, valóban mind a szereplőknél, mind a szervezőknél tapasztalható volt a maximalizmus, holott a körülmények azért már csak változnak itt is, és más fesztiválokon is.
Egynapos jelenlétem alatt jó volt megtapasztalni a sokszínű programot, a hagyományt tisztelő, viselő, ápoló és őrző ifjú nemzedéket, sok száz szereplő pörgését, forgását, játékát a színpadon, a Pajtában, a nézők között. S persze mindehhez ráadás mindig a vendégcsoport is.
Az öröm mellett azonban az Esterházy-kastélyban bemutatott kiállítás hagyott némi kételyt a magamfajta emberben. E történelmi hely már nem úgy néz ki, mint korábban, mert a zselízi városvezetés gondozásába vette, s reméljük, hogy az újjáépítésre a pénzforrás is meglesz. Az ódon, romos falak között azonban többünk számára is elszomorító látvány volt a reprezentatív jellegű XXI. századi óriásfotókon megjelenő, pártaviseletet bemutató kiállítás. A szlovák vidék (magyar alig 1-2) pártaviseleteit kifestett arcú mai színésznőkön (vagy divathölgyeken) mutatták be.
Néprajzosként is, de egyszerű szemlélőként is, valahogy nem állt össze nekem a kép, hogy mi is akar ez lenni? Miért éppen ott, és miért éppen a zselízi fesztiválon kerül bemutatásra az igényes fotógyűjtemény? S amikor a kastély romos ablakaiban megláttam a dekorációként szolgáló műmuskátlikat, akkor próbáltam összerakni, ez lenne a XXI. század? S eszembe jutott, mi lett volna, ha a sok-sok gyermekszereplő, aki imádja a most oly divatos arcfestést, a gyönyörű, sok esetben még eredeti, régi viselet mellé festett arccal lépett volna színpadra… Remélem, erre nem kerül sor. Mint megtudtam, előzőleg mifelénk is járták a falvakat az ötlet gazdái, hogy erre az alkalomra kölcsönkérjék a pártákat, ruhákat, de nem jártak szerencsével. Ez szerintem nem illett a sok tartalmas, szép programmal teli fesztiválra.
A másik fájó pont volt, hogy a fesztivál területén nagyon sok kizárólag szlovák feliratú és szlovákul kiszolgáló árus, büfés kínálta portékáját. A magyarországi árusokon kívül kevés hazai kézműves, borosgazda, ételárus volt a parkban. Ez aggodalomra ad okot, hogy vajon meddig lesz az egykori színvonalas, népszerű fesztivál bennünket reprezentáló, s természetesen vendégeket fogadó, a sátrak között is hazai magyar hangulatot árasztó rendezvény?
Félreértés ne essék, írásom nem mindenben hibát kereső célzattal született, a féltés vezérel, s építő kritikának szántam, mert úgy érzem, van mit bemutatni egykori és ma is élő örökségünkből. S persze mindezek mellett nagyra becsülöm a szervezők igényes teljesítményét, és kívánok nekik a jövőben is áldásos munkát.
