Bár még csak hat hónap telt el a 2018-as esztendőből, már most is megállapíthatjuk, hogy a felvidéki magyarság gyászéve lesz az idei, olyan temetések követik egymást, amelyeken köztiszteletben állt, értékes, tevékeny, az esetek többségében korán elhunyt emberektől kell búcsúznunk, ha csak gondolatban is.
„Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk, bizony por és hamu vagyunk…„ a legrégibb magyar összefüggő nyelvemlékben megfogalmazott kegyetlen, de megfellebezhetetlen tény ismét összehozott minket, ragyolci, nógrádi, gömöri magyarokat, hogy végső búcsút vegyünk Molnárné Szekeres Zsuzsától, aki most a mi kíséretünkben elindul a minden élők útján. A 800 éves halotti beszéd és könyörgés számos újkori költőt is megihletett, Kosztolányi Dezső is újragondolta a megrendítő sorokat „látjátok feleim, már csak volt … Ember volt, közülünk való … de nincs már, jaj összedőlt a kincstár…”
Igen, Zsuzsa nagybetűs Ember volt, becsületes magyar ember, a szűkebb és tágabb közösségért felelősséget érző, annak érdekében tevékenykedő ember, aki egész életében küzdött és bízva bízott. Közülünk való volt, akiknek nevében most búcsúzom: elsősorban a Csemadok Nógrádi Területi Választmánya nevében, melynek sok éven át megbízható, tettre kész tagja volt, olyan ember, akivel félszavakból is megértettük egymást, mert hiszen már gyermekkorában, iskolásként, diákként is részt vett mindabban, ami a Csemadok küldetése volt és ma is az – őrizni, ápolni a magyar kultúrát, az édes anyanyelvet, megmaradásunk zálogát helyi, regionális és országos szinten is.
A Csemadok ragyolci alapszervezete volt elnökeként, haláláig aktív tagjaként is vitte a fáklyát, tette nem csak azt, amit lehetett, de azt, amit kellett. Igazi közösségi ember volt, minden munkahelyén, minden önként vállalt tisztségében a közösséget szolgálta. Azt tette a Magyar Közösség Pártja tagjaként, tisztségviselőjeként, rimaszombati járási titkáraként a Szövetség a Közös Célokért losonci, később rimaszombati munkatársaként, de beszélgetőtársként, polgártársként, együttérző barátként is.
Mindnyájunk nevében, Zsuzsa barátai, ismerősei, munkatársai nevében szomorú feladatom elbúcsúzni tőle, és utoljára még egyszer köszönetet mondani közösségünk érdekében folytatott sok évtizedes munkálkodásáért, ugyanakkor, mint a Füleki Gimnázium volt diákja és tanára is kötelességemnek érzem, hogy a gimnazisták nagy családja – tanárok és diáktársak – nevében is búcsút mondjak iskolánk egykori példás tanulójának, szavalóversenyek, műveltségi vetélkedők, kultúrműsorok lelkes résztvevőjének, aki leánya által is gyarapította azoknak a füleki diákoknak a táborát, akikre büszkék vagyunk.
„Senki sem különálló sziget, minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja, ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el. Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel – ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
Tisztelt gyászoló gyülekezet, az idézett költő szavait továbbgondolva, a harang, mely Molnár Zsuzsa emlékére szólalt meg, értünk is szólt, mi, akik most tőle búcsúzunk, lettünk kevesebbek. A halál tengerének a természet rendjével egyező, számunkra mégis kegyetlen csapása a Felvidék nevű mikrokozmosznak egy darabját mosta el váratlanul. Az a szülőföld lett kevesebb, amelyről Zsuzsa – sokunkkal együtt vallotta, hogy itt élned, halnod kell.
Az elhunyt személyében a legtöbbet persze a család veszített, azok, akiket nagyon szeretett és akik nagyon szerették, ugyanakkor fájdalmas veszteség érte amúgy is fogyó közösségünket, melynek életfeltétele az olyan elkötelezett emberek léte, mint amilyen ő volt. Drága Zsuzsánk, köszönjük mindazt, amit értünk és velünk együtt tettél, köszönjük, hogy voltál, hogy velünk együtt voltál, emléked mint az általad is szavalt versben a kő, marad, mert megőrizzük, nyugodj hát békében!
Elhangzott Molnár Zsuzsa búcsúztatásán július 12-én, Ragyolcon.
