Húsz esztendővel ezelőtt alakult meg a Magyar Koalíció Pártja (MKP). A tenni akarás és a hit jellemezte az alakulást követő időszakot. Az MKP lett a felvidéki magyarság „motorja”.
Lelkesített, tenni akarásra ösztönzött és rövid időn belül a Szlovák Parlament meghatározó tényezőjévé vált. Tudta, mi takar. Volt jövőképe és stratégiája. Ennek a tudatosságnak és tenni akarásnak lett eredménye a Selye János Egyetem is. És annak, hogy hittünk abban, hogy a felvidéki magyarság évtizedek óta dédelgetett álma valósággá válhat.
Nem ildomos, ha az ember saját magát idézi, most mégis megteszem. Az egyetem első tanévnyitóján (2004) elhangzott rektori köszöntőből idézek:
„Aki elveszítette vagyonát, sokat veszített, aki szabadságát veszítette el, az még többet veszített, de aki a hitét veszítette el, az elveszítette mindenét. A szlovákiai magyarság sok mindent elveszített az elmúlt évtizedek folyamán, de a hitét mindvégig megőrizte. Ezért állhatunk ma itt emelt fővel, és ezért van ma magyar egyetemünk. Ezt az egyetemet nem ajándékba kaptuk, ezért nagyon megdolgoztunk, de mindvégig hittünk abban, hogy meg tudjuk csinálni. És megcsináltuk!”
Ma viszont naponta érzékelem, hogy kialudt a láng. „A felvidéki magyar társadalomból kiveszett a megmaradáshoz és önfenntartáshoz szükséges rálátás a történésekre. Csak sodródunk, nem látom a kiutat“– panaszkodik Vadkerty Katalin történész (Száraz D., MA7, 2018. szeptember 14.). Kövesdi Károly is erkölcsi válságról beszél (ír) a felvidéki magyarsággal kapcsolatban.
Mintha elvesztettük volna a hitünket. Már nem hiszünk saját erőnkben, nem hiszünk saját magunkban. Nincs jövőképünk és nincs stratégiánk. Nem tudjuk megfogalmazni, mit akarunk, s azt hogyan kívánjuk elérni. Úgy tűnik, mintha a túlélésre rendezkedtünk volna be. Pedig, ha emlékezetem nem csal, oktatási és kulturális autonómiát (is) akartunk. Most meg egykedvűen és beletörődve vesszük tudomásul, hogy egymás után zárják be kapuikat a kis létszámú alap- és középiskoláink. Itt-ott ugyan felröppen a hír, hogy van autonómiatervezetünk és van tervünk kis iskoláink megmentésére is, csakhogy ezek az elképzelések valahol a fiókok mélyén lapulnak(?).
Az említett interjúban Vadkerty Katalin azt is megfogalmazta, hogy „a kilencvenes években még tudtak lelkesedni az emberek, talán azért, mert a felvidéki magyarságnak voltak olyan (politikus) egyéniségei, akik tudták őket lelkesíteni“.
És ma?
