A Himnusz születése, története, irodalomelméleti, zenetörténeti és szakrális háttere (3.)

Ebben az évben 175 éve annak, hogy nemzeti imánk, a Himnusz –megzenésített formájában – elindult nemzetegyesítő útján. Himnuszunkat tehát 175 éve énekeljük. Tarics Péter újságíró, író, a Himnusz és a Szózat történetének kutatója az évfordulóra írt történeti és eszmei elemzés-értekezésével tiszteleg nemzeti imánk előtt, melyet folytatásokban közlünk.

***

Kölcsey Ferenc a nemzeti himnuszok fénykorában a vallásos költészet egyik legrégebbi formáját újította meg. Himnuszunk a keresztény hithűség, a magyar függetlenség és szabadságvágy hiteles kifejezője, a teljesség ígérete.

Kölcsey művei között talán az egyetlen, amely bizonyos mértékig és mélységig tematikusan is szakrális.

A latin egyházi himnusz tudománya azt tartja, hogy: „A korai kereszténység korában, nemritkán még a középkorban is, egyes esetekben akár napjainkig, a himnusz általában emelkedett hangú vallásos vagy egyházi éneket jelent. A hymnus-kifejezés a 4. században már Dávid zsoltárait is magában foglalta. Alkalmazták továbbá zsoltár-szerű alkotásokra is: bibliai vagy apokrif énekekre.”

Kölcsey Himnuszában a régi protestáns énekek, a Biblia, a Miatyánk, valamint a különböző katolikus prédikációk gondolatsorai és kifejezései is megtalálhatók.

Szövegét és zenéjét az utókor megszentelte, kultikus közösségi alkotássá avatta, mindmáig a legszentebb nemzeti imádságunknak tartjuk.  A Himnusz elemzésekor és értelmezésekor tehát szakrális mikéntjére is figyelni kell.

A Himnusz első sora a Miatyánk megszólító szavára emlékeztet, a felszólító módú ige kérést fejez ki: „Isten áldd meg a magyart…”. A Miatyánk első szava a „Pater”, Kölcsey Himnuszában az „Isten” a megszólított, akitől a lírai Én áldást, segítséget kér és remél. A „Sanctificetur nomen tuum – Szenteltessék meg a te neved” fordított arányú analógiás párhuzama az „Isten áldd meg a Magyart!” kérésnek. Az áldáskérő nyitányt két hálaadó strófa, majd négyversszakos bűnbánatos vallomás követi.

A Himnusz kéziratában Kölcsey nagy kezdőbetűvel írta a Magyart, jelezvén ezzel, hogy az isteni áldást az egyetemes magyarság számára kéri és reméli. Az „a” névelőnek Erkel fenséges zenéjében is fokozott jelentősége van.

A „Jó kedvvel, bőséggel” áldáskérésre Ézsaiás könyvének 25. fejezetében maga az isteni Ige bíztat bennünket: „Ez esztendőt megáldjad, ez esztendőt megáldjad, kegyelmedből Úr Isten! Bő zsírral ékesítsed, bő zsírral ékesítsed, te szent Jehova Isten…” A „Jó kedvvel, bőséggel” egyébként a magyar köztudatban túlmutat a bibliai értelmezésen, hiszen évszázadokon át „örömteli, megelégedett kedélyállapotot, vidám hangulatot” is jelentett a magyarság számára. A „Jó kedvvel, bőséggel” és a „Hozz rá víg esztendőt” tehát nemcsak a mai értelemben vett jókedvet, bőséget és vidám hangulatot jelent, annál sokkal többet: életvitelszerű jólétet. Kölcseynél nemcsak az anyagi jólétet, hanem a lelki-szellemi értelemben vett „bőséget” is jelenti.

A „Nyújts feléje védő kart/ Ha küzd ellenséggel” sorpár értelmezésében szintén kulcsfogalom az isteni áldás.

A „védő kar” motívum az Ószövetségben gyakori, átvitt értelemben erő, a hatalom kifejezésére irányul. Az „Isten karja” az Úr hatalmára utal.

Érdekes gondolatsor – tulajdonképpen: gyónás – a következő a Himnuszban: „Megbünhödte már e nép/A múltat s jövendőt!” Felmerül a teológiai-filozófiai kérdés: Hogyan lehet a múltat megbűnhődni és egyszerre a jövendőt is, amikor még a jelenben élünk, ha Isten igazságos? Hegedűs Lóránt püspök szerint Kölcsey Ézsaiás próféta 40. fejezetének 2. versére építi mondanivalóját, tehát igei ihletés alapján fogalmaz. A babiloni fogság végét látó próféta hirdeti: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, vége van a nyomorúságnak, hiszen kétszeresen is sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.”

Figyelmeztető erejű intonáció vezeti be a négystrófás bűnbánati szakaszt, amely kimondja: a magyarság nem tudott méltón élni az Úr ajándékaival, a kereszténység erényeivel: „Vár állott, most kőhalom…” A bűn következménye a büntetés, a pusztulás. A negyedik versszakban a mongol pusztítást és a törökdúlást, az ötödikben az önpusztítást, a hatodikban a hazafiatlanságot, a hetedikben a bizalomvesztés okát nevezi meg Kölcsey logikai és történelmi sorrendben – az ok és következmény kauzális láncolatában.

Kölcsey szerint Mohácsot a széthúzás, az önpusztítás, a nemzeti egység hiánya tette végzetessé, ezek miatt szűnt meg a középkori önálló, független Magyarország:

„Hányszor támadt tenfiad,/ Szép hazám kebledre,/ S lettél magzatod miatt,/ Magzatod hamvedre!” A bűnhődés, a nyomorúság történelmi képsora jelen idejűvé válik, eljut Kölcsey saját koráig. Ez is bizonyítja, hogy Himnuszunk szerzőjére erősen hatottak a pusztulás, a nemzetsors toposzai.

Kölcsey Istenre hagyatkozik, a kegyelemben bízik. Áttekintve a magyarság vészterhes történelmét, a keretes vers végén fontossági sorrendet és igét cserél: „Szánd meg Isten a Magyart…” A költő a Mindenhatóhoz fordul kegyelemért, dicsőségét zengi, kegyelmét kéri, könyörgi a magyar nép számára. Kölcsey szerint – és a Biblia szerint is – Isten kapcsolatba lép a bűnbánóval, a megtérővel, a kegyelem nevében helyreállítja vele az életközösséget, mert „Isten nem akarja a bűnös halálát.” A bűnbánat ugyanis a kegyelmi állapot helyreállítása, a bűn következményétől, a büntetéstől válthatja meg a bűnelkövetőt.

Az Újszövetségben a kegyelem nem jog – tehát nem lehet kikövetelni, nem lehet kikényszeríteni, nem lehet megszolgálni, kiérdemelhetetlen –, hanem ingyenes isteni ajándék. Ezt a kegyelmet kéri Kölcsey a magyar nemzet számára.

Nemzeti imádságunk szakrális-spirituális dimenziója nem lezárja, hanem megnyitja a távlatokat. A Himnuszt éneklő lélekben felfelé, a „Mennyei Jeruzsálem” felé tekint. Kölcsey versimádsága hidat épít föld és ég között, a lelki dimenzióban létrejön a tulajdonképpeni szellemi-lelki közösség: „Isten, áldd meg a magyart (…) Szánd meg Isten a magyart (…) Nyújts feléje védő kart…”

Kölcsey Himnusza a fentiekben leírtakon kívül is számos régi elemet tartalmaz. Az egész magyar költői hagyománynak, évszázadok hazai sorsfilozófiájának gyűjtőmedencéje a Himnusz. A következőkben néhány ilyen régi elemet, párhuzamot villantok föl.

(Folytatjuk)