A közel száz éve szülőföldjén „hontalanként” élő magyarság kálváriája jutott eszembe a nagyhéten, a feltámadás ünnepére várva. Azokra a felmenőimre gondoltam, akik még a Monarchia idején születtek, éltek – s ugyanazon a földön, de már egy teljesen idegen országban haltak…
„Mert ők tartják el ezt a földet, drága halottaim”
(Ratkó József)
Tőlük örökségbe kaptuk a szülőföldet, de sajnos a Hazát már nem. Mert azt tőlük is elvették, illetve kitiltották őket hazájukból, megkérdezés nélkül. 1920-ban brutálisan, kegyetlenül, igazságtalanul húzták meg az új határt. Ez volt a megalázás első stációja.
Lelkek omlottak össze, de éltek tovább, dolgoztak látástól-vakulásig, családot alapítottak, és hittek Istenükben.
A megalázás második stációja: újra talpra állni, megmaradni a szülőföldön, idegen hatalom, idegen uralom alatt – mégis reményben, hitben.
A második világégés borzalmai a megalázás harmadik stációját hozták életükbe. Hazát lelve ugyan rengeteg sírással, veszteséggel, gyötrelemmel, szenvedéssel cipelték keresztjüket a hegyre, melyen nem tudták, ha egyáltalán felérnek, mi vár rájuk.
A megalázás negyedik stációja a „volt Hazám, de újra nincs” megélése.
Az ágyúk ugyan elhallgattak, ám jött az addiginál borzalmasabb időszak, amikor állati módon hurcolták el őseinket otthonaikból, marhavagonokba zsúfolva őket. És sokakat, akik itthon maradtak, kényszerítették előbb nyelvüktől, majd az ötvenes évek után hitüktől is megválni.
Anyáink, apáink összeszorított foggal, és megkeseredett szívvel, de hittel és reménnyel tűrték az új megpróbáltatást. Újra és megint a szülőföldjükön, de idegen hazában építették házaikat, családjukat, nemzették gyermekeiket.
A megalázás ötödik stációja a megmaradt vagyonkájuk, házuk, földjük, termelőeszközeik elrablása volt. Amikor padlásaikat lesöpörték az idegen hatalmasok, vagy a közülük valók, akiket már megtörtek. Ekkor született meg bennük a dac, a gyűlölet.
A „mindenki egyformán fog élni” szlogen sokakkal elhitette, hogy majd a közösben jó lesz. Ezek a mi szüleink voltak, akik már kezdtek úgy gondolkodni, hogy az ő gyerekük ne szenvedjen annyit, „érvényesüljön”, tanuljon, „ne túrja a földet”. Az „itt élünk, meg kell tanulni az államnyelvet” jegyében sokan szlovák iskolába adták gyermekeiket. Ez volt a megalázás hatodik stációja – amikor a lelki és szellemi halál felé vitt a keresztút.
Akikben még maradt kitartás, és a hagyományok tisztelete, azoknak a hetedik stáció a lelki és szellemi üldözést jelentette. Egyre jobban kialakult a kisebbség-érzés, a tudat, hogy nem vagyok egyenrangú, ha nem tanulom meg az állam nyelvét, nem illek ebbe a társadalomba, ha nem vallom magam szlováknak. A népszámlálásoknál keveredett a nemzet és anyanyelv fogalma, s ez a zavar az agyakban is gyökeret vert. Közben küzdöttek az anyanyelv, az iskolák, a kultúránk megmaradásáért, továbbéltetéséért.
Az új reményt a bársonyosnak nevezett fordulat adta volna, de ekkor már feltűntek (igaz mindig voltak) a júdások, a két úr szolgái…
A megalázás nyolcadik stációját hozták a nemzeti pártok rendeletei, intézkedései, ezek értelmében különféle módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni bennünket.
A megalázás kilencedik stációja már egy hitében, lelkében megroggyant nemzedéket érint. Gyermekeinkben, unokáinkban az elmúlt évtizedek során egyre csökkent a megtartó erő, kitartás, hit, dac, remény. Mert az előző évtizedek olyan szellemi terrortámadásokkal ölték ki még a csíráját is az egykori erkölcsi normáknak, hogy ma egy megroggyant nemzedék vívja harcát a szülőföldjén, és a megbolydult, őrült világban.
Most már csak az a kérdés, hogy a megalázás utolsó négy stációján gyermekeink, unokáink végigviszik-e a keresztet, vagy elesnek alatta. Nyújtjuk–e Veronika kendőjét, a nép, az Isten adta nép Barrabást fog-e kiáltani, lesznek-e kitartó latrok mellettük, vagy hagyjuk, hogy keresztre feszítsenek bennünket?
Krisztust keresztre feszítették, meghalt értünk a keresztfán, majd harmadnapon feltámadt. Nekünk lesz-e feltámadásunk, még a Golgota előtt, vagy elpusztulunk?
