Felejtsük el a múltat! Nézzünk előre, keressük azt, ami összeköt és ne azt, ami elválaszt. A legtöbb esetben ilyen szólamok szoktak elhangzani nemzetiségi kérdések kiéleződésekor, s mi legtöbbször bólintunk is, hogy bár megaláztak, megraboltak, kisemmiztek és ellehetetlenítettek minket, reménykedni kell, hogy a jövő másmilyen lesz, tán ettől egy fokkal élhetőbb.
De rettenetesen nehéz úgy megbocsátani és a jövőbe tekinteni, hogy a „partner” meglehetősen alternatív módon értelmezi ezt és ugyanazt a kisded, alantas módszerét alkalmazza, mint száz éve folyamatosan. Meglehetősen inkorrekt dolog ugyanis lekeverni valakinek egy hatalmas sallert, majd széttárt kézzel ajánlgatni, hogy felejtsük el a múltat és maradjon ez a status quo. Majd egy ütemmel később a status quóba ismét beletörli a sáros bakancsot és elkezd mutogatni a sértettre, hogy milyen békétlen és múltba révedő, hogy nem tűr el mindent rezzenéstelen arccal.
Hozzájuk előszeretettel csatlakoznak liberális barátaink is a fennkölt stílusukkal, akik jól kioktatnak mindenkit, hogy ez mindkét részről milyen gáz dolog és mennyire köldöknézős magatartás, holott a gender-elméletek mennyire kitágították a világunkat, ahol a nemek közti egyenlőségen túlmenően más problémákkal teljesen felesleges foglalkozni.
Mi pedig csak állunk ott sáros bakancsnyomokkal az arcunkon és azon gondolkodunk, hogy vajon tényleg mi vagyunk a hülyék, hogy felszisszenünk, ha belénk rúgnak, vagy valami nagyon el van ferdülve ebben a világban?
Többször írtam róla, hogy mindmáig milyen precízen működik a kisantant országok nemzetpolitikája. Amikor van rá mód, bevagoníroznak, kitelepítenek, munkaszolgálatra hajtanak minket, esetleg falut rombolnak, lazább időkben „csak” nyelvtörvényekkel, állampolgársági törvényekkel és egyéb finomságokkal keserítik életünket.
Közben látványosan sorvasztják el gazdaságilag régióinkat és szobrokkal, településeink átnevezésével és történelemhamisításokkal jelölik meg területeinket, akár egy kóbor eb.
Az úzvölgyi temetőgyalázás éppen úgy illeszkedik bele ebbe a sorba, akárcsak a párkányi rakparton a Štúr-szobor állítása szemben a bazilikával. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy az úzvölgyi temetőbe is a román állam tényleg állíthatna egy Štúr-szobrot. Szerintem szép gesztus lenne, amolyan betyárbecsületbeli dolog. Merthogy pontosan annyiszor járt Štúr az Úzvölgyben (0), mint szlovákul a nevét viselő Párkányban, és pont annyi köze van Székelyföldhöz, mint a Garam mentéhez: az égadta világon SEMMI!
Tehát ne legyenek kétségeink afelől, hogy százezredik „egy-egy elszigetelt, véletlenszerű esetről” van szó. Van még bőven ott, ahonnan ez jött, fog is jönni, csak idő és helyzet kérdése, hogy legközelebb mi következik akár román, akár szlovák részről. És senkit nem akarok megrémíteni, de Trianon évfordulójának közeledtével ez csak fokozódni fog…
Egyben biztosak lehetünk: nem fog nekünk tetszeni, viszont ha szavunkat emeljük ellene, akkor jól bejáratott lendülettel zúdul fel ránk a világ, hogy már megint mi nem tetszik, akárcsak Márai soraiban:
„Minden rendű népek, rendek kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
